Dzsaj Bhím Közösség

Három találkozás

2008.11.07. Kategorizálva: Címlap, Könyvtár      Címkézve: , ,

Három drámai pillanatkép Dr. Ámbédkar és Szangharaksita találkozásairól. Megérthetjük belőle egyebek között azt, hogy - Gandhitól eltérően - miért hordott Ámbédkar európai ruhátÁmbédkart életének csak utolsó szakaszában ismertem meg, akkor ő már elmúlt hatvan, én pedig harmincas éveim elején jártam. Ő talán nem tulajdonított jelentőséget három találkozásunknak, de számomra ezek nagyon fontos voltak. Halála után pedig különös hangsúlyt kaptak a buddhizmusra való áttérésnek abban a folyamatában, melyet Ámbédkar indított el.  Mind származásunkat, mind temperamentumunkat tekintetve nagyon különbözőek voltunk, és ha nem lett volna a buddhizmus iránti elkötelezettségünk, kétséges hogy útjaink valaha is keresztezik egymást.

Londonban születtem 1925-ben, két évvel azután, hogy Ámbédkar, befejezve nyugati tanulmányait, visszatért Indiába. A Gyémánt Szútrát és a Wei Lang Szútrát tizenhat éves koromban olvastam, s azonnal ráébredtem, hogy buddhista vagyok; valójában az is voltam mindig. Két év múlva - mivel közben kitört a háború - engem besoroztak a Brit Hadseregbe, először Indiába, majd Ceylonba, végül Szingapúrba küldtek katonai szolgálatra. 1946-ban elhagytam a sereget, s miután két évet töltöttem Dél-Indiában, mint vándorló aszkéta, majd felkerestem Északkelet-Indiában a buddhizmus szent helyeit, és srámanera felavatást kaptam, vagyis novicius lettem. Az 1949-es év a páli nyelv és a buddhista filozófia tanulmányozásával telt Benáreszben.  A következő évben tanárom felvitt magával a keleti Himálaja előhegyeinél fekvő Kalimpongba, hogy maradjak ott, és a buddhizmus javára dolgozzam.

Utasításának engedelmeskedve megalapítottam az Ifjú Buddhisták Egyesületét Kalimpongban, és „Lépcsőfokok” címmel himálajai buddhista magazint jelentettünk meg. Röviddel ezután Ámbédkarnak is beszámoltam tevékenységemről, aki meleg hangú levelében így bíztatott: „Nagy lesz a felelősség a Bhikkhuk vállán, ha a buddhizmus újjáélesztésére irányuló kísérlet sikerül. Az eddiginél sokkal aktívabbnak és bátrabbnak kell lenniük. Elő kell bújniuk a csigaházukból, hogy a harcolók élére állhassanak”. Ámbédkar nevét már 1949 óta ismertem, először a Hindú Családjogi Törvény körül fellobbanó éles vita kapcsán hallottam róla, de csak akkor tudatosult bennem az ő mély elkötelezettsége a buddhizmus iránt, mikor elolvastam a „A Felébredett és az ő vallásának a jövője” című cikkét a Mahá Bódhi (a Mahá Bódhi Társaság folyóirata) 1950-es április-májusi számában. Ekkor határoztam el, hogy felveszem vele a kapcsolatot. 1952 végén Kalkuttában dolgoztam Anagárika Dharmapála életrajzán, aki az előbb említett indiai Mahá Bódhi Társaság alapítója volt. A munka a Társaság 60. („gyémánt”) évfordulójának emlékére készült. Sikeres befejezésének köszönhettem, hogy meghívtak, vegyek részt Buddha két legfőbb tanítványa (Száriputta és Moggallána) ereklyéinek új helyre helyezésén. A relikviákat Bhópal közelében, Szánycsíban a Társaság vadonatúj templomában helyezték el, nem messze attól a sztúpától, ahonnan száz évvel azelőtt vitte el egy angol régész. Szánycsíból Bombayba mentem, ahol egy buddhista film készítéséhez kértek föl szakértőnek, s miután megtudtam, hogy Ámbédkar a városban van, elhatároztam, hogy meglátogatom őt.

Öt évvel a függetlenné válás után Bombay még előkelő város volt, bár ez az elegancia csak az Esplanade és a Marine Drive környékére korlátozódott. Ezeken a kiváltságos városrészeken túl terültek el a sűrűn lakott munkásnegyedek: Bombay ipari hátországa. A kerületek között kiemelkedő szerepet játszott Dádar. Itt épített magának házat Ámbédkar is, itt találkoztam vele először. Mikor megérkeztem, tágas, de meglehetősen üres szobába vezettek, melyben talán képviselői fogadóórákat tarthatott. Már sokan voltak a szobában. Miután köszöntöttük egymást, bemutatkoztam, jóllehet öltözékem alapján nyilvánvaló volt, hogy buddhista szerzetes vagyok. Ámbédkar hellyel kínált, amíg fogadott néhány embert akik, látni akarták. A látogatók - tíz-tizenkét ember- valamiféle küldöttség tagjai lehettek. Ahogy Ámbédkar homlokát ráncolva beljebb tessékelte őket, három-négy európai öltönyt viselő férfi, talán a küldöttség vezetői, elővettek egy hatalmas fehér és sárga virágfüzért, és megpróbálták Ámbédkar nyakába tenni. Ő meglehetősen ingerülten taszította el magától a hódolat e megnyilvánulását. A küldöttség vezetői föl sem vették ezt a nyilvánvaló gorombaságot, kezükben szorongatva a virágfüzért a legnagyobb odaadással tekintettek vezetőjükre, amint összevont szemöldökkel néhány rövid, éles szóban maráthi nyelven leszidta őket.  Nyilvánvalóan valami rosszat tettek, ezért dorgálás járt. Már nem az ajándék visszautasítása fájt nekik, az arcuk arról tanúskodott, hogy ha megvesszőzte volna őket a szidás helyett, azt tekintették volna a legnagyobb áldásnak. Ekkor tapasztaltam először, hogy a követői milyen mélységes hódolattal tekintenek Ámbédkarra, soha nem felejtem el azt a jelenetet az irodában. Négy évvel később éppen ez az eset segített megértenem, hogy hívó szavára ugyanezek a követői mennyire készen álltak fölvenni a buddhizmust.

Amíg Ámbédkar a küldöttséggel beszélt (közben láthatóan valami rendeződött köztük), én nemcsak őket figyeltem, hanem ezt a nagyszerű embert is. Az átlagosnál kicsit magasabb volt, keménykötésű, barna bőrű, határozottan hajlamos az elhízásra. Jól szabott nyugati öltönye eléggé bő volt rá, ráncolódott, mint az elefánt bőre. Ami a fejét illeti, jól illett a testéhez: nagy volt és hibátlan formájú, gyümölcsként kicsattanó arca kiemelte magas homlokát a jellegzetesen telt állkapcsokkal, enyhén sas orral és kissé lefelé kerekedő szájjal. Sokkal figyelemre méltóbb volt arckifejezése, mely szigorú, komor és elszánt volt, olyan emberé, aki ritkán mosolyog. Valóban olyan zord és komor, hogy miközben figyeltem az volt az érzésem, mintha hatalmas fekete viharfelhő lenne, amely bármelyik pillanatban égiháborút okozhat.

Megérzésem nem volt alaptalan. Mikor a vendégek elmentek, Ámbédkar leült az íróasztalához, és néhány kötelezően udvarias mondat után, barátságtalanul, merően nézett rám, és ellenségesen kérte számon: „miért egy  bengáli bráhmin az elnök az Ön Mahá Bódhi Társaságában?”. Ahogy a bráhmin szót hangsúlyozta és kiejtette, abban annyi megvetés és gúny volt a kasztjuk egésze iránt, s a szervezet, mely annyira tévúton jár, hogy egy bráhmin áll az élén, egyszeriben morális fertőnek tűnt. Rá kellett ébrednem, hogy Ámbédkar egy kalap alá vesz azokkal a Bhikkhukkal (ők főleg szingalézek), akik a Mahá Bódhi Társaság különféle zarándokközpontjait vezetik. Siettem tisztázni a helyzetemet, elmagyaráztam, hogy nem az én Társaságom a Mahá Bódhi Társaság, jóllehet szívesen segítek nekik bármiben, ha tudok. Valójában nem tartozom hozzájuk, s ennek egyik oka éppen az, hogy elnökük egy bráhmin, s az egész vezetőségük kaszt-hindúkból áll, akiket nem igazán érdekel a buddhizmus. Hozzátettem, hogy a Társaság több buddhista tagja ugyanolyan elégedetlen a dolgok jelenlegi állásával, mint ő, és velük együtt én is remélem, hogy belátható időn belül képesek leszünk tenni valamit. A magyarázat láthatóan megenyhítette Ámbédkart, szigorú tekintete már kevésbé tűnt barátságtalannak. Számomra nemcsak hogy rokonszenves volt a kérdésfelvetés, de az is világos volt, miért kérdezi ennyi indulattal. Tudtam, nem csak arról van szó, hogy a Mahá Bódhi Társaság elnöke egy bengáli bráhmin, de a szóban forgó bráhmin volt a Hindú Mahászabhának, egy jobboldali kaszt-hindú szövetségnek a korábbi elnöke. Azt azonban ekkor nem tudtam, hogy a kérdéses bráhmin, Praszád Mukerdzsí, nem más, mint Ámbédkar Hindú Családjogi Törvény javaslatának elfogadását ellenzők egyik politikai vezére.

Ahogy a levegő tisztult körülöttünk, a beszélgetés a buddhizmusra terelődött. Rögtön arról faggattam (talán „A Felébredett és az ő vallásának a jövője” című cikke kapcsán), hisz-e a buddhizmus jövőjében Indiában. A válasz nem volt egyértelmű. „Nekem nincs jövőm Indiában!”-kiáltott fel keserűen, és a komor, fenyegető kifejezést az arcán csüggedt mélabú váltotta fel, majdhogynem a kétségbeesés.  De bármit is gondolt akkor, már több mint egy éve kiszorulva az államigazgatásból, Indiában mégiscsak volt jövője mind Ámbédkarnak, mind a buddhizmusnak, és mikor két évvel később találkoztunk ez a tény már kezdett nyilvánvalóvá válni.

Második találkozásunkra is Bombay-ban került sor, bár nem Dádar-ban, hanem a város Fort nevű kerületében, a Sziddhártha Művészeti és Tudományos Főiskolán. 1946-ban Ámbédkar indította el az intézményt elsősorban az érinthetetlen diákok érdekében. A Buddha Bhuvan legfelső emeletén lévő dolgozószobájában fogadott. Belépve a könyvekkel teli helyiségbe őt az íróasztalánál találtam, felesége mellette állt. Elég rosszul nézett ki, szabadkozott is, amiért ülve fogad.  Köszvény kínozza, magyarázta, nehezére esik felállni. Talán az állandó fájdalom vagy egyéb ok miatt most csöndes volt és csüggedt, egészen más benyomást tett rám, mint első találkozásunk alkalmával. Az ellenségeskedés teljesen eltűnt a viselkedéséből.  Tárgyalásunk alatt, amelybe időről időre felesége is bekapcsolódott, hogy férje álláspontját megerősítse, Ámbédkar hosszasan fejtegette az indiai buddhizmus újjáélesztésével kapcsolatos terveit, hozzátéve, életének hátralévő részét ennek kívánja szentelni. Úgy tűnt, valóban szilárdan elhatározta, hogy ő és követői felveszik a buddhizmust, de bizonytalannak tűnt a megvalósítást illetően.  Mindenesetre engem alaposan kifaggatott a tárggyal kapcsolatban. Kifejtettem, hogy a buddhizmusra való hivatalos áttérés nem más, mint hogy a Három Drágakő, azaz Felébredett, a Tan és a Közösség oltalmába megyünk menedékért, továbbá fogadalmat teszünk, hogy betartjuk az Öt Erényt, azaz az erkölcsös viselkedés öt alapelvét. Ez ilyen egyszerű.  A menedéket és az Erényeket felvehetjük bármelyik buddhista szerzetestől.

Hosszan, meghitten, őszintén beszélgettünk, mintha családtagok lennénk, ezért nem lepett meg a felkérés, szolgáltassam ki a Három Menedéket és az Öt Erényt neki és követőinek. Azt válaszoltam, hogy szívesen tennék eleget a kérésnek, de a buddhista világ sokkal komolyabban venné áttérésüket, ha ez a legöregebb rangidős indiai szerzetes vezetésével történne. Legjobb tudásom szerint ez a Kuszinárában élő U Csandramaní volt, én is tőle kaptam a Srámanéra beavatást. Bár akkor úgy tűnt, hogy Ámbédkar nem tartotta fontosnak javaslatomat, később mégis továbbgondolhatta, mert tíz hónappal később U Chandramanítól kapta meg a Három Menedék és az Öt Erény szentségét. Mielőtt elváltunk, arra kért, írjam le összegezve mindazt, amit a buddhizmusra való áttérésről beszélgetésünk során elmondtam. Továbbá arra, hogy beszéljek követőivel, magyarázzam el nekik, mit is jelent valójában a buddhizmusra való áttérés. Mindkét kérésnek nagy örömmel tettem eleget. Megállapodtunk abban, hogy Punéból, ahol a következő néhány hetet szándékoztam eltölteni, írok neki, továbbá abban, hogy az ő vezetőinek a szervezésében beszédet fogok tartani.

Ennek megfelelően újév napján 1956-ban háromezer érinthetetlennek beszéltem arról, hogy mit jelent buddhistává válni. Az eseményre Worliban került sor, egy dél-dádari munkáskerületben, a bérházakkal szomszédos szeméttelep távol eső részén.  Mivel ezen a területen Ámbédkar követőinek nagy része gyári munkás volt, és 8 óra előtt nem került haza, a találkozó elég későn kezdődött. Mire szólásra emelkedtem, hideg szél fújt, s én reszkettem vékony pamut csuhámban. Tolmácsommal, a Lajstromba Vett Kasztok Szövetségének bombayi elnökével egy óráig beszéltem az egybegyűltekhez a legalapvetőbb tudnivalókról, olyan egyszerűen és tisztán fogalmazva, ahogy csak tudtam. Elmagyaráztam, buddhistává lenni azt jelenti, hogy oltalomra találsz a Buddhában, a Dharmában és a Szanghában, és betartod az öt erkölcsi szabályt. Természetesen valaki csak akkor léphet erre az útra, ha pontosan tisztában van azzal, mit takar a Buddha, Dharma és Szangha szó, és hogyan kell betartani az Öt Erényt.

A Buddha emberi lény volt, aki saját erőfeszítéseinek köszönhetően jutott el a végső szellemi tökéletesség állapotába, amit megvilágosodásnak vagy nirvánának szoktunk emlegetni. Nem isten volt, vagy isten hírnöke, és még véletlenül sem Visnu egyik újraszületése, ahogy a hindúk hiszik. Buddha oltalmába menni azt jelenti, legyünk ugyanolyan elszántak a megvilágosodás elérésének útján, mint Felébredett, hiszen ő is ember volt, tehát mi is képesek vagyunk tehát véghezvinni azt, amit ő.

A Dharma a Buddha tanítása, a megvilágosodás felé vezető út, ami három felkészítő gyakorlatban: az erkölcsben, a meditációban és a bölcsességben testesül meg, és a Nemes Nyolcrétű Ösvényen vezet el a szenvedések kioltásához. Tehát a „dharma”szó a buddhizmusban egészen mást jelent, mint a hindú vallásban. A buddhizmusban ugyanis nincs helye a kaszt-rendszernek vagy az érinthetetlenség gyakorlatának, ami az ortodox hindúk számára vallási kötelesség, a „dharma” szerves része volt. A Dharma oltalmába menni tehát annyit tesz, tanulmányozni, megérteni és gyakorolni Felébredett tanítását. A buddhizmus nem a vakhitre épül. A nem gyakorló buddhista fogalma értelmetlen.

A Szangha szellemi közösség Buddha régi és mai tanítványaival, szerzetesekkel és világiakkal, megvilágosodottakkal és a nem-megvilágosodottakkal. A Közösség oltalmába menni azt jelenti, hogy fogékony vagy azon szellemi hatások fogadására, amelyet az ösvényén nálunk sokkal előbbre járóktól kaphatunk.  Lelkesítsen példájuk, tanítson tanácsuk. Az Öt Erény betartása azt jelenti, hogy tartózkodsz attól, hogy az élőlényeknek árts, attól, hogy elvedd, amit nem adtak neked, tartózkodsz a paráználkodástól, a hamis beszédtől, az ital és a drog élvezetétől.

Ez volt beszédem lényege, és a következő tíz év folyamán tartott több száz beszédemé is, melyeket a buddhizmusra áttért érinthetetleneknek tartottam. Csontig lecsupaszított mondandómra csak a jobb megértés kedvéért kerestem némi ruhát: példázatokat, történeteket. Az én szegényesen öltözött és túlnyomórészt analfabéta hallgatóságom csendben, odaadó figyelemmel követte minden szavam. A csendet csak a tapsok törték meg, mellyel az általuk különösen helyeselt mondatokat jutalmazták. Természetesen a legnagyobb tapsot a kasztokról és az érinthetetlenekről szóló magyarázatokra tartogatták.

A harmadik és egyben utolsó találkozásom Ámbédkarral tizenegy hónappal ezután történt, alig egy hónappal a nágpúri áttérés után. Sajnos lemaradtam a történelmi pillanatról, mert az Indiai Buddhista Társaság meghívója későn jutott el hozzám. Akkora már elfogadtam egy felkérést Sikkim fővárosába, Gangtokba, előadásokat tartottam az egyetemen. Gratuláló levelet küldtem, ez volt minden, amit tehettem. Munkám befejeztével Gangtokból lementem Kalkuttába. Onnan ötven „kiemelkedő buddhistával a határövezetből”, ahogy hivatalosan hívtak bennünket, az Indiai Kormány vendégeiként elzarándokoltunk a buddhizmus legfontosabb szent helyeire. Miután felkerestük Bódhgaját, Rádzsgirt, Nálandát, Szárnáthot, Kuszínára-t, Lumbinít, Szánycsít és Ágra-t, ezen kívül különféle duzzasztógátakat és más ipari létesítményeket, melyeket a kormány meg akart nekünk mutatni, elvittek bennünket Delhibe, hogy részt vehessünk a 2500 éves Buddha dzsajantí ünnepségeken. Nem vesztegettem az időmet, amint megérkeztünk Delhibe, indultam meglátogatni Ámbédkart. Nem egyedül mentem, vittem magammal azokat a „kiemelkedő buddhista társaimat a határövezetből”, akiket sikerült meggyőznöm. Többségük korábban nem halott Ámbédkarról, de mikor elmagyaráztam, ki is ő valójában, és milyen szerepet játszott sok százezer ember buddhizmusra való áttérésében, egyetértettek velem abban, hogy kötelességünk felkeresni, és személyesen gratulálni nagyszerű történelmi tettéhez.

Két-három tucat színes ruhákba öltözött szerzetes, apáca és világi ember társaságában (Tibetből, Szikkimből, Bhutánból, Kásmírból, Ladákhból, Himácsal Pradésból, Dardzsílingből, az Észak-keleti határövezetből és Asszámból) leptem meg Ámbédkart az Alipore utcában egy délelőtt november második hetében. A tiszta kék eget nem árnyékolták felhők sehol, a nap egyre melegebben ragyogott. Túl sokan voltunk ahhoz, hogy a házban tudjon fogadni bennünket, ezért székeket vittünk az udvarra. A „kiemelkedő buddhisták a határövezetből” félkörben ültek le Ámbédkarral szemben, a napfény ráhullt élénk bíborvörös, narancs, sárga színű ruháikra. Maga Ámbédkar egy kisasztal mögött ült a felesége mellett, könnyű trópusi öltönyt és trópusi sisakot viselt. Olyan öregnek és betegnek látszott, hogy kötelességemnek éreztem mentegetőzni, amiért zavarjuk, magyaráztam, hogy csupán nagyrabecsülésünket szerettük volna kifejezni, és üdvözölni a buddhizmusra való áttérést. Gyenge állapota ellenére Ámbédkar láthatóan nagyon örült, hogy viszontláthat, és boldogan találkozott a színes társasággal, akik a buddhizmus oly sok formáját képviselték. Olyan halkan beszélt, hogy egészen közel húzódtam hozzá, hogy halljam, mit mond.

Így beszélgettünk tíz-tizenöt percig. Aztán felálltam, hogy elköszönjek, a többiek is felemelkedtek. Látogatásunk célját teljesítettük, s az adott körülmények között tapintatlanság lett volna tovább maradnunk, mint ami feltétlenül szükséges. De Ámbédkar hallani sem akart indulásról, legalábbis az én indulásomról, hiszen a társalgásba meg sem próbált bevonni egyetlen „kiemelkedő buddhistát a határövezetből”. Nyilvánvalóan nagyon sok teher nyomta a vállát, sok gondját akarta még megosztani velem, és nem engedte, hogy a teste gyengesége, a fájdalom meggátolja a beszélgetés folytatásában.  Minél tovább beszélt, annál jobban aggódtam miatta, mert a fejét egyre nehezebben tudta tartani, csaknem lehanyatlott asztalon pihenő karjaira. Úgy ült ott, mint Atlasz, akinek a Föld már elviselhetetlen terhet jelent. Beszélt reményeiről és félelmeiről - többnyire az aggodalmairól - a buddhista áttérési mozgalomról, melyet ő indított útjára. Egyszer-kétszer megkíséreltem véget vetni a beszélgetésnek, különösen Mrs Ámbédkar nyugtalanságát látva, és azért, mert néhány kiemelkedő buddhista, mivel nem értette Ámbédkar szavait, egyre feszültebbé vált. Ez a legforróbb napszak - tiltakoztam - nem tesz neki jót ennyit ülni a napon, és igazán nem akarunk tovább alkalmatlankodni. De a trópusi ruhát és sisakot viselő alak elhárított minden próbálkozást, bár fejét már tényleg a karján pihentette, s a mondatfoszlányok egyre nehezebben és egyre nagyobb szünetekkel hagyták el ajkát.

Kétségek között ültem ott, szerettem volna tovább hallgatni, amit mond, ugyanakkor féltem attól, hogy a folyamatos erőlködés komolyan megárt neki. Határozottan az volt a benyomásom, ő biztosan tudja, ez az utolsó alkalom, többé nem találkozunk. Ezért akarja a vállamra tenni a súlyt, amit ő már nem képes tovább cipelni. „Még olyan sok mindent kell elvégezni”- ismételgette fáradt hangon. „Még olyan sok a tennivaló…”

Végül a teljes kimerültségtől a nagy vezető szeme lecsukódott. Mrs Ámbédkar intett, ideje indulnunk. A színes ruhába öltözött társaság csendesen felkerekedett és kivonult az udvarból. A harmadik, és egyben utolsó találkozásom Ámbédkarral pontosan két óráig tartott. Visszanéztem, erőtlen alakját körberagyogta a novemberi napfény. Nem hittem volna, hogy Ámbédkar valaha is elhagyja még otthonát.  Néhány nappal később azonban elutazott Káthmánduba a negyedik Buddhista Világtalálkozóra, ahol a küldöttek hatalmas ovációval fogadták. Ami engem illet, két hétig még Delhiben marasztaltak a Buddha dzsajantí ünnepségek. November 29-én - ahogy később kiderült, éppen egy nappal Ámbédkar visszatérése előtt - indultam Delhiből Bombaybe. Bár a barátaim hosszabb látogatásban reménykedtek, csak pár napig maradtam, sietnem kellett vissza Kalkuttába. December 5-én sikerült elérnem az éjszakai vonatot Nágpúrba. Mivel nem lehettem jelen az október 14-ei nagy eseményen, nagyon szerettem volna megismerkedni az  újonnan áttért buddhistákkal, akik már kértek, szakítsam meg utamat Kalkutta felé, és töltsek el velük néhány napot, s tartsak számukra előadásokat mielőtt visszatérnék.

A vonatom másnap délután egy órakor érkezett Nágpúrba.  Kétezres lelkes tömeg várt az állomáson: volt érinthetetlenek. Miután elborítottak virágfüzérekkel, elkísértek szállásomra, egy barátom házához, hogy kipihenjem az út fáradalmait. Még nem telt el egy óra, az új szálláshelyemen rendezkedtem, amikor az odakint váratlan zűrzavar támadt. Három-négy ember - az Indiai Buddhista Társaság tagjai - rontottak be a szobámba azzal a hírrel, hogy „Bábá Száhéb (apámuram) - ahogy Ámbédkart nevezték hívei - az elmúlt éjszaka Delhiben meghalt. A szóvivők végtelenül elkeseredetteknek látszottak. Arról is beszámoltak, hogy a Társaság városi irodáját fájdalomtól lesújtott emberek ezrei ostromolják, akik tudván, hogy megérkeztem Nágpúrba, követelik, jöjjek, és én beszéljek az emberekhez. Elmagyaráztam, hogy lehetetlenség ennyi embert megszólítani mikrofon és hangosítás nélkül. Látogatóimat arra kértem, szervezzék meg körültekintően a gyász-összejövetelt este 7 órára. Akkor fogok beszédet mondani, és mindent meg fogok tenni, hogy megnyugtassam az embereket, akik a hírek szerint, szinte tébolyultak voltak nagy vezetőjük hirtelen elvesztése miatti fájdalmukban és kétségbeesésükben.

A nagy közös emlékezést ezért a Kaszturcsand Parkban tartottuk az általam javasolt időpontban. Amikor megérkeztem, már szinte besötétedett, gyászolók hosszú oszlopai közelítettek a park felé minden irányból. Fehérbe öltöztek - ugyanazt a fehér ruhát vették föl, melyet az áttérési szertartáson viseltek alig hét héttel korábban -, minden nő, férfi és gyerek égő gyertyát tartott a kezében. A park olyan volt, mint egy sötét kerékagy temérdek aranyküllővel. A szervezők is teljesen szét voltak esve, és fölkészülni való idejük sem volt, de legalább összeszerelték a mikrofont meg a hangszórókat. Nem volt emelvény, és az egy-két petróleumlámpán kívül nem volt más világítás, csak az ezernyi apró gyertya fénye. Mikor egy riksa ülésére felállva szólásra emelkedtem, s valaki tartotta előttem a mikrofont, már körülbelül százezer ember gyűlt össze a téren. Igazából én lettem volna az utolsó felszólaló, de ahogy a dolgok alakultak, én lettem az első és egyetlen szónok. Nem mintha a többiek nem akartak volna adózni az elhunyt vezető emlékének.  Ámbédkar legfontosabb helyi támogatói öten-hatan próbáltak megszólalni, de egymás után le kellett ülniük újra, mert a felindultságtól könnyekben törtek ki néhány szó után. A példa átragadt a következő szónokra. Amikor én elkezdtem beszélni, már az egész hatalmas gyülekezet zokogott, sírástól és fájdalmas nyögésektől volt hangos az éjszaka. A petróleumlámpa fényénél ősz hajú férfiakat láttam a lábamnál fájdalmasan vonaglani.

Furcsa lett volna, ha engem hidegen hagy ennyi kín és kétségbeesés, persze, hogy engem is ugyanolyan mélyen megérintett. Küszködtem kitörő könnyeimmel, de most nem engedhettem szabad folyást érzéseimnek, erre most nem volt idő. Ámbédkar híveit szörnyű csapás érte: még csak hét hete buddhisták, és most a vezetőjüket, akiben teljesen megbíztak, s kinek irányítására a nehéz napokban mindig támaszkodhattak, elragadta tőlük a halál. Többségük szegény és írástudatlan, akiknek nap, mint nap szembe kell nézniük a hindú kasztrendszer könyörtelen rosszindulatával. Nem tudják, merre induljanak tovább, és fönnállt a lehetőség, hogy az egész áttérési folyamat megtorpan vagy összeomlik. Valamit mindenáron tenni kellett. Ezért lendületes, lelkesítő beszédet tartottam, és Ámbédkar nagy eredményeinek ecsetelése után arra bíztattam a hallgatóságot, hogy azt a munkát, melyet vezetőjük oly dicsőn kezdett, vigyék sikerre. Bábá Száhéb nem halt meg, él. Bennük él tovább, és annyira fog élni, amennyire ők hűségesek lesznek az eszmékhez, amelyekért ő kiállt, és amelyekért szó szerint föláldozta magát.  Legalább egy órás beszédem nagy hatással volt a hallgatóságra. Ámbédkar lesújtott követői ráébredtek, hogy nincs vége a világnak, hogy van jövőjük szeretett vezetőjük Apámuram halála után is, és ez a jövő nem reménytelen. Beszédem alatt rendkívüli élményben volt részem. A tömeg fölött hatalmas jelenség lebegett. Vajon ez a jelenség Ámbédkar testétől elvált lebegő tudata lehetett hívei feje fölött, vagy a megpróbáltatás és válság pillanatában a közös gondolatok megtestesülése volt, igazán nem tudom, de számomra olyan valóságos volt, mint az emberek, akikhez szóltam.

A következő négy nap folyamán gyakorlatilag Nágpúr összes újonnan áttért buddhista lakókörzetét meglátogattam, több mint ötven beszédet tartottam, 30 000 embert indítottam el a buddhista vallásban, előadásokat tartottam a Nágpúri egyetemen, valamint a Rámakrisna Misszió helyi székhelyén. Akárhova mentem, ugyanazt az üzenetet vittem az embereknek ilyen vagy olyan formában, amit már a Kaszturcsand Parkban is elmondtam: Ámbédkar nem halt meg, és munkásságát - különösen az áttérést - folytatni kell. Mire elhagytam Nágpúrt, már összesen 200 000 embert szólítottam meg. Az Indiai Buddhista Társaság tagjai biztosítottak arról, hogy jelenlétem egy ilyen kritikus helyzetben maga volt a csoda. Megmentettem Nágpúrt a buddhizmus számára. Nehéz volna megmondani, hogy tényleg én mentettem-e meg Nágpúrt a buddhizmusnak, de kétségtelen, hogy ama öt emlékezetes nap alatt különleges kapcsolatot teremtettem a nágpúri buddhistákkal és Ámbédkar minden hívével.

Ez a kapcsolat hosszú távra szövődött. A következő évtizedben időm nagy részét a volt érinthetetlenekkel töltöttem Nágpúrban, Bombayben, Punéban, Dzsabalpúrban és Ahmédábádban valamint Közép- és Nyugat-India kis falvaiban és városaiban. Megtanultam csodálni vidámságukat, közvetlenségüket, intelligenciájukat és a nagy felszabadítójuk emléke iránti hűségüket. Megtanultam tisztelni őket, amiért elviselték a rettenetes körülményeket, melyekben hosszú évszázadokon keresztül élni kényszerültek.

Fordította: Pajorné Keszthelyi Klára
Lektorálta: Derdák Tibor

Nincs komment:

Kommentküldő:

A név meg fog jelenni, az e-mail nem fog megjelenni, a honlap meg fog jelenni, az összeadás a spamvédelmet szolgálja.

Technikai szám:

1720 (Ha szeretnéd közösségünknek adód egy százalékát felajánlani, akkor szükséged lesz erre a technikai-számra.)----

Közösségünk 1. rész

Közösségünk (1. rész)
A Dzsaj Bhím egy vidám köszöntés, tízmillió indiai így köszön egymásnak. Ők a dalitok. Büszke közösség, amelynek a múltban nagyon nehéz sors jutott. Szüleik, nagyszüleik mind halmozottan hátrányos helyzetű emberek voltak, s még ma is sokuknak naponta szembe kell nézni a kiszolgáltatottsággal.
Őseik több mint egy évezreden át a társadalom számkivetettjeiként éltek: mindenki irtózott attól, hogy megérintse őket. Mások a közelségüket is elkerülték, mert még az árnyékukat is szennyezőnek gondolták. Ha jártak iskolába, külön ültették őket, ha kaptak munkát, mindig a legpiszkosabb, legrosszabbul fizető munka volt az övék.

Közösségünk 2. rész

Közösségünk (2. rész)
A köszönésükkel - Dzsaj Bhím - arra emlékeztetik egymást, hogy ötvenhatban sikerrel megvívták a maguk forradalmát az emberi jogaikért. Szent ügy az övék, megdobbantja a mi szívünket is, mivel mi is találkozunk lenézéssel, elkülönítéssel. Mi is szeretnénk magunk mögött tudni a hátrányos megkülönböztetést.
A dalitok története olyan, mint egy mese.

Közösségünk 3. rész

Közösségünk (3. rész)
Élt egyszer száz évvel ezelőtt egy népes családban egy tizenhét éves érinthetetlen fiú, a neve Bhím. A 14 testvér közül ő volt a legkisebb, de kitűnt közülük, vágott az esze, mint a beretva. Felfigyelt rá egy dúsgazdag mahárádzsa, látta, hogy milyen szegény, s ösztöndíjat adott neki, hogy tanuljon. Bhím tudta, hogy az otthoni iskolákban csak előítélet és elkülönítés várna rá, ezért elindult világgá. Eljutott Londonba, New Yorkba, és minden tudományos fokozatot megszerzett. Már Dr. Ámbédkarnak hívták, amikor hazament, hogy ügyvédként szolgálja az övéit.

Közösségünk 4. rész

Közösségünk (4. rész)
Ámde otthon még mindig érinthetetlennek számított a hindú vallás szent könyvei szerint. Ezért összehívta a barátait, és mindenki szeme láttára elégette a Manu törvénykönyve című hindú szentiratot, amelyben írva vagyon, hogy a hindúk nézzék le az érinthetetleneket. Polgárjogi harcos lett belőle és egyre nagyobb tekintélye volt szerte az országban. Amikor India 1947-ben elnyerte függetlenségét, ő lett az igazságügyminiszter. Rábízták, hogy írja meg az ország alkotmányát. Beleírta abba, hogy a diszkrimináció tilos.

Közösségünk 5. rész

Közösségünk (5. rész)
A dalitok öreg korában megbecsülésük jeléül Dr. Bábászáhébnek (apámuramnak) szólították. Ő azonban szomorúan látta, hogy bár mindenki tiszteli őt is, a törvényeit is, a hátrányos megkülönböztetés bizony továbbra is fönnmaradt. Ekkor elhatározta, hogy szellemi kiutat mutat az embereknek. Mivel az ítéleteinket a hitünk határozza meg, vallási fogadalmat tett: „hindúnak születtem, de nem fogok hindúként meghalni”. Elhagyta a vallást, amely annyi szenvedést és megaláztatást hozott az érinthetetleneknek, a ma már dalitoknak.

Közösségünk 6. rész

Közösségünk (6. rész)
Sokat tanulmányozta a világ összes hitét. Olyan hitet keresett, amely egybehangzik a józan ésszel, a modern tudománnyal, és amely szabadságot, egyenlőséget, testvériséget hirdet az emberek között. Úgy döntött: a 2500 évvel azelőtt élt indiai királyfi útját követi: Buddha követője lesz. A dalitok sorsán ezzel fordított a legnagyobbat, hiszen Buddhát világszerte tisztelik, s e híres fiára egész India méltán büszke. Dr. Ámbédkar megmutatta tehát, hogy mindannyian választhatjuk a megbecsültség útját: az ember változtathat a sorsán. A nagy szertartásra százezrek követték Ámbédkart Nágpúr városába 1956 októberében. Ez lett a buddhizmus újjászületése Indiában. „Apámuram” hat hét múlva meghalt.

Közösségünk 7. rész

Közösségünk (7. rész)
Akik akkor ővele együtt új világlátást fogadtak, ma nagymamák és nagypapák. Unokáik ma már annyian vannak, mint Magyarország egész lakossága. Követik Ámbédkar példáját: a legnagyobb nehézségeket is vállalják, hogy tanulhassanak, és élhessenek emberi jogaikkal.

Az összes rész egyben

Közösségünk

  • hattyu: Elnézést de ez nem Bogdán József A vajdasági papköltőről itt talál infot
  • Mikrobi: Derdák úr, Prohászka és XII. Pius nem volt antiszemita, ön viszont hazudik, közpénzt lop és provokálja a tisztességes embereket. Ha a Katoli
  • Bódi Roland: Boldogat Ámbédkárnak születésnapja alkalmából!!!
  • Lázi András: Boldog születés napot kíván a 10. gimi osztály!!!!!
  • február: Jól mongya hogy ezt nem szabadna,csak már ott tartunk teljesen természetes lett a megnyilvánulásban hogy te oda valo vagy cigány vagy stb stb...

Tartalomjegyzék

Kontakt

    Elnök: Orsós János

    Cím:
    3720 Sajókaza, Rákóczi F. u. 29.

    Székhely:
    3720 Sajókaza, Sólyom telep 7-9.

    Telephelyek:
    3600 Ózd, Petőfi út 18-20.
    3659 Sáta, Kolozsvári út 5.

    Telefon/Fax:
    (06) 48-349-209, (06) 48-788-275

    A Dzsaj Bhím Közösség „Segítő Kéz Asszonygyülekezetének” számlaszáma:
    Raiffeisen Bank, 12001008-00156776-00200006

Mottó

Taníttass, lelkesíts és szervezkedj! (Dr. Ámbédkar)

Jeles nap

Boldog Névnapot kívánunk minden kedves István nevű látogatónknak!

Eseménynaptár

Szeptember 24-én: Punéi egyezmény

Október 14-én: Nágpúri áttérés

November 28-án: Az orientalisztika napja (Kőrösi Csoma Sándor 1819. november 28-án indult el rejtélyes keleti útjára.)

November 5-től december 14-ig: Sajógalgócon a Lőrincz család 1944-ben négy zsidó munkaszolgálatos fiút bújtatott (Weisz Pált, Glückmann Zoltánt, Havas Istvánt és Kőrősi Istvánt)

Január 19-én: Dr. Martin Luther King Nap

Február 11-én: A vallásszabadság napja (1676-ban Michael de Ruyter Nápolyban kiszabadította a gályarab-prédikátorokat, például Túróczi Végh András füleki prédikátort, Kálnai Péter putnoki lelkészt, Szalóczi Mihály zubogyi prédikátort)

Március 21-én: A faji megkülönböztetés (apartheid) elleni küzdelem napja (1960 óta)

Április 14-én: Dr. Ámbédkar születésnapja

Május 2-án: Buddha születésnapja (2009-ben)

Augusztus 2-án: A cigány holokauszt emléknapja

Legaktívabb kommentelők

Látogatóink

Részletek

  • Online: 1
  • Mai látogatók: 35
  • Mai oldal-megtekintések: 166
  • Összes látogató: 109214
  • Összes oldal-megtekintés: 1220291
  • Alexa nemzetközi helyezés: 0

Aktuális grafikonok