Dzsaj Bhím Közösség

A rendszerváltást követően a szovjet mintára kiépült iskolarendszer megrepedezett, és tér nyílt az alternatív pedagógia előtt. Hirtelen értékké lett a szegénység kultúrája, teret nyert a liberálisabb nevelés, amelyben már a hátrányos helyzetűek is fejlődhettek. Megszerveződtek a roma polgárjogi szervezetek, a kisebbségi önkormányzatok, megalakult a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány, megindultak a Soros Alapítvány roma programjai, és számos új munkatársat vett fel a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal. A pedagógusok kiváló munkát végeztek, a hátrányos helyzetű gyerekeket soha nem látott arányban vették fel középiskolákba. Úgy tűnt, megvalósítható az esélyegyenlőség, nyomornegyedekből, cigánytelepekről is be lehet jutni a felsőoktatásba. A remény egészen addig élt, amíg a főiskolákon, egyetemeken tanuló és ott már végző „gyerekek” fel nem tették a kérdést az őket e szellemiségben nevelő pedagógusoknak: meddig kell még gyerekcipőt hordanunk?

Minden csapból ugyanaz a víz folyik: „Diplomázzanak le ezek a tehetséges cigány fiatalok, hogy azután majd tudásukat visszaforgassák a cigányság javára.” Ám amikor ezek a tehetségesek megragadnák a kormánykereket, azt maga a rendszer akasztja meg. „Felnőttetek, nem tudunk már tovább segíteni rajtatok, itt nincs már szükség rátok.”

A „forradalmár” pedagógusokból ugyanis az évek során iskola- és kollégiumigazgatók, programvezetők, tanácsadók, a romológia tudományos szakemberei lettek, akik számára a roma fiatalok képzése, ügyeinek intézése egzisztenciává, fontos - s tán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk - kizárólagos megélhetési forrássá vált. Érthető, hogy a „cigányügyben” befutott szakemberek egy része saját társadalmi és anyagi pozícióját féltve nemigen tűri meg maga mellett az általa kiművelt „gyerekeket”, hiszen azok csak addig fontosak, amíg kenyeret biztosítanak nekik, amíg „továbbtanulnak”, és nem mozgalmárkodnak. Jobb „gyerekeknek” látni őket, felnőttekként ugyanis túl veszélyesek, megtanultak szuverén módon gondolkodni. Piacra kerülésük fenyegető konkurenciát jelent a szakma számára. Ezért történhet meg, hogy 14-24 éves fiatalok arra kényszerülnek, hogy a nekik szervezett nyári táborokban lényegi, sorsukat érintő kérdések megvitatása helyett a napközis táborok emlékét idéző játékos vetélkedőkben vegyenek részt, s kettes sorban, pedagógus vezetésével menjenek fagyizni. Gyerektáborban ugyanis csak „játék és nyaralás van”, nem pedig párbeszéd gyakorló pedagógus és leendő roma értelmiségi között.

Magyarország mindenkori kormánya büszkén hivatkozik arra, hogy milyen sok pénzt fordít a társadalmi esélyegyenlőség megteremtésére, úton-útfélen halljuk a nyilatkozatokat, milyen fontos, talán egyedüli felemelkedési lehetősége a cigányságnak a továbbtanulás. Az a kérdés azonban, hogy ennek az összegnek hány százaléka megy el magának a rendszernek a fenntartására, az abban részt vevők anyagi és társadalmi egzisztenciájának biztosítására, s mennyi az, ami ténylegesen eljut a továbbtanulni vágyókhoz, süket csöndbe vész. Hasek novellája jut eszembe, melyben a kisvárosi Szegényegylet önnön emberbaráti érzelmein felbuzdulva nagy hejehuját rendez, melyen az egylet vezetői és támogatói elmulatják a begyűjtött adományokat.

Minduntalan a roma értelmiség fontosságát hangoztatjuk, ám a valódi, koherens roma értelmiség kialakulásának jeleit nem tapasztaljuk. Ha valaki nagy nehezen diplomát szerez, s netán még meg is tartja roma identitását, gyorsan bedarálja a rendszer, harmadrangú ügyintéző lesz valamely cigányügyekből élő állami intézetnél, ösztöndíjasként tengerentúli képzéseken vesz részt, hogy onnan viszszatérve újra a cigánytelepen találja magát. Ott majd bekapcsolódhat nemzetközi szervezetek által finanszírozott roma nyúltenyésztő programokba, gyorstalpaló szociális asszisztensi tanfolyamokat végezhet el, esetleg valamelyik civil vagy politikai szervezet pártkatonájaként „cigánykodhat” saját sorstársaival. Hát ezért nincsenek számottevő arányban roma pedagógusok a szinte kizárólag roma gyerekeket tanító általános iskolákban, ezért nem védik roma ügyvédek a „cigány bűnözőket” roma bírák előtt, ezért nem gyógyítanak roma háziorvosok a roma településeken, ezért nem jár majd össze a roma származású falusi jegyző a roma iskolaigazgatóval, roma plébánossal és roma patikáriussal mondjuk, egy szokásos vasárnap délutáni bridzspartira.

Mi hát a sorsuk a leendő - és létező - cigány értelmiségieknek? Nos, ha „nagyon szerencsések”, lehet őket pártérdekek marionettfiguráiként politikai kampányokon rángatni, dísztribünre ültetni, miniszteri bársonyszékkel kínálni, Európában mutogatni, saját népével szembefordítani s ha nem gazsulál, „lehazaárulózni”, megélhetési romának, gengszternek titulálni. Ha kevésbé szerencsések, lehetnek romológusok, s ha már jól kiképezték őket, ők is taníthatják a még nem „szakképzett” romáknak a romológiát. Lehet őket - amint azt egy rakacai cigány ember szellemesen megfogalmazta - „vásárfiaként” mutogatni, nevükben és helyettük pályázgatni, véleménynyilvánításból kirekeszteni, püspöki hivatalokban lesuhancozni, lehet húszéves szakmai gyakorlattal rendelkező pedagógust lekislányozni, s lehet pénzt felvenni rájuk, amiből - ha eljátszották a rájuk osztott szerepet - esetleg nekik is jut egy kevés. Lehetnek gladiátorok, akik a morituri te salutantot kiáltva püfölik egymást a többségi társadalom szórakoztatására, majd leborulnak mindenkor demokratikusan választott császáruk előtt. Sokuk elvérzik majd, néhányan életben maradnak szociális munkásokként, titkárnőkként egy kisebbségi önkormányzatnál, a külvárosokban, a „nem létező” cigánytelepeken, örökös marginalitásban.

Az itt-ott mégis kialakuló roma ifjúsági értelmiségi körök meghatározó jellegzetessége az értékek túlértékelése, fölstilizálása. Rendkívüli teljesítménynek számíthat egy cikk a Népszabadságban, egy külföldi ösztöndíj, egy szerep egy középiskolai kollégium előadásában, s így válhat egy-egy falu „bölcsévé” a második évfolyamos roma egyetemista. A többségi társadalomban átlagosnak értékelt teljesítmények a roma közösségekben szinte „természetfelettiek”, és gyakran nagyobb anyagi haszonnal is járnak. Ez nemritkán hamis önmegítéléshez vezet: nem szükséges valódi tudást szerezni, elég, hogy „roma értelmiségi vagyok”.

Ebben a szűk, zárt beltenyészetben sajátos kommunikációs forma alakult ki. „Én is roma értelmiségi vagyok, te is az vagy a »törzsi« ranglétra megállapított szintjén.” Beszélhetünk a cigányság helyzetéről, ebben a beszélgetésben azonban nem merülhet fel a karakterek és vélemények demokratikus versenyeztetése. Az „öregebb” igazabbat szól, a fiatalabb megvárja, amíg az befejezi, és engedélyt kér, hogy ő is mondhasson valamit. S miféle értelmiség az, amelyik nem engedi meg magának a kontrollt és a kritikát? Semmilyen, hiszen az uniformizált roma álértelmiség a sorból kilógót pillanatokon belül „fajgyűlölőnek, pártellenesnek”, valamely konkurens „cég” szócsövének bélyegzi. Mindez a cigányságot „megváltó” bársonyszékesek pozícióját erősíti, akik leleményesen a visszásságok ellen felszólaló, fiatal roma értelmiséggel szemben alkalmazzák a cigány közösségeken belül hagyományosan elfogadott és megszokott hierarchiát. Ezért történhet meg az, hogy ha olykor-olykor mégis elhangzik egy-egy bátortalan kritika, rögtön kész a válasz: ez nem a hozzászóló saját véleménye, a szegény, „megvezetett” cigány fiatal szájával az őt manipuláló „fehér gazdi” szól. A pozíciókat elfoglalók lelkiismerete akkor nyugodt, ha nem kell tartaniuk attól, hogy a kirekesztettek saját gondolatokkal lépnek fel, ha nem kényszerülnek arra, hogy emberszámba vegyék azokat, akiket évekkel azelőtt épp ők biztattak önálló véleményalkotásra. Ha nem kell rettegniük attól, hogy Spartacus kitör a gladiátoriskolából, s Róma kapuit döngeti… De ne féljetek! Nézzetek csak oda, már jöttök is Crassus seregével… Odább pedig asztalosok és kárpitosok készítik már az első triumvirátus bársonyszékeit - a tiéteket…

Mozăs-Kalányos László
egy halálországbeli

Népszabadság, 2002. május 28.