Dzsaj Bhím Közösség

Szemelvény Szangharaksita „Ámbédkar és a buddhizmus” című könyvéből

Fordította:
Pajorné Keszthelyi Klára

Lektorálta:
Derdák Tibor

Ajánljuk azoknak, akik ősi, tiszta, indiai tanításokban keresik a saját személyes útjukat.

Ajánljuk azoknak, akiket érdekel a 108-as szám egzotikus misztikuma.

Ajánljuk azoknak is, akik keresik az útjukat Martin Luther King és Malcolm X vitájában.

Ajánljuk végül azoknak, akik kérdik, miért rendezünk konferenciát Dr. Ámbédkar küzdelmeinek felidézésére Kazincbarcikán.

Mérföldkövek az áttérés útján

Ámbédkar buddhizmussal való kapcsolatára először egy 1908-as feljegyzés utal. A 16 éves fiú akkor nyert felvételt a Bombay Egyetemre sikeres felvételi vizsga után. Páratlan teljesítmény volt ez egy érinthetetlen fiútól, ezért a mahár kaszt vezetői nagy találkozót hívtak össze tiszteletére. A Bombayban megtartott nagygyűlésen a bhandárí közösséghez tartozó neves társadalmi reformer S. K. Bole elnökölt, akit néhány évtizeddel később Ámbédkar mellett látunk viszont a Chowdar-víztározó használatáért vívott küzdelemben. Az szónokok között volt Krisnadzsí Ardzsun Kéluszkar középiskolai tanár is. Kéluszkar, jóllehet mahárástrai bráhminnak született, liberális nézeteket vallott, és csodálta a Buddha tanításait. Akkoriban jelent meg maráthi nyelven írt könyve Buddha életéről. Ennek egy példányát ajándékozta az ifjú egyetemistának. Mohó olvasó lévén, Ámbédkar nem is vesztegette az időt, nyomban belevetette magát az olvasásba. Nem kétséges, hogy a Buddha felemelő története: a földi javakról való lemondás, az igazság keresése, a megvilágosodás végső elérése, és a felebarátai érdekében végzett áldozatos munkája kitörölhetetlen nyomot hagyott a fiú lelkében. Kéluszkar később is figyelemmel kísérte a rendkívüli érinthetetlen fiú sorsát. Három évvel később az ő közbenjárása tette lehetővé, hogy Ámbédkar folytathassa tanulmányait. A barodai uralkodótól, Geakwad mahárádzsától kért segítséget, aki biztosította Ámbédkar ösztöndíját.

Az a tény, hogy egy liberális szellemű brámin késztetést érzett Buddha életének megírására és kiadására, az idők változását jelezte. Indiában, a buddhizmus bölcsőjében, a vallás már hét-nyolc évszázada feledésbe merült. Buddha neve is csak Visnu egyik inkarnációjaként maradt fenn, aki azért született a földre, hogy hamis tanokkal félrevezesse a démonokat és a gonosz isteneket. De a sötétség lassan kezdett feloszlani. Régészeknek és keletkutatóknak köszönhetően, mint James Prinseps vagy Alexander Cunnungham, vagy éppen a teozófusok népszerűsítő munkájának eredményeként a 19. század végére Buddha életének és tanításainak üzenete kezdett behatolni a műveltebb, angol nevelésben-oktatásban részesült hindúk tudatába, rajtuk keresztül pedig lassan beszivárgott a társadalom minden rétegébe. Kalkuttában, 1892-ben megalakult a Buddhista Filológiai Társaság (Buddhist Text Society), mely nagy lendületet adott a buddhizmus tudományos tanulmányozásának Kelet-Indiában. Anágarika Dharmapála igyekezete pedig a buddhizmus szent helyének, Bódh-Gajá-nak feltámasztására – ahol a Buddha elnyerte a megvilágosodást – az indiaiakat emlékeztette értékes örökségükre: a buddhizmusra. Nem könnyű kideríteni, mennyire hatottak Kéluszkarra ezek a folyamatok, de a kiváló bráhmin kétségkívül egyike volt azoknak, akiket a buddhizmus újraélesztésére irányuló törekvések megérintettek. Ámbédkarnak ajándékozott könyve is ennek ékes bizonyítéka. Ily módon a könyv nem csupán a buddhizmussal való első találkozás az ifjú számára, hanem avval a mozgalommal való első találkozás is, melynek később fáklyavivője lesz.

1908-1917-ig az érinthetetlenek későbbi vezetőjét még lekötötték tanulmányai. Indiában, Amerikában majd Angliában tanult. Életének ebben a szakaszában még nem foglalkoztatta a buddhizmus, legalábbis semmi nem utal arra, hogy különös figyelmet szentelt volna Buddha tanainak. Ez csak második angliai tartózkodása után a 20-as évek közepén-végén következett be, mikor Ámbédkar újra megjelent az indiai közéletben. Ekkortájt egyre gyakoribbá válnak azok az incidensek, melyek mérföldkövek lesznek számára és közössége számára a buddhizmus felé vezető úton. Bár sem egyetemi évei alatt, sem posztgraduális tanulmányai idején nem közeledett a buddhista valláshoz, formálódó világlátása, sőt életfilozófiája bizonyos lényegi aspektusait tekintve már mégis mélységesen buddhista. Egy 1918-ban írt cikkéből, melyben Bertrand Russell: A társadalmi újjáépítés alapelvei c. munkáját ismerteti, ez a szemléletmód érhető tetten. Mivel a cikk egy közgazdasági folyóirat számára készült, Ámbédkar Russell tulajdonelméletére szorítkozik. Mielőtt azonban rátér a közgazdasági témára, kitekint az angol filozófus nézeteire a háború filozófiája és a gazdasági növekedés törvényszerűségeinek összefüggéseiről. Jellemző módon Ámbédkar egyetértett Russellel abban, hogy ígéretesebb jövő vár egy nemzetre, ha erős akarat, belső indíttatás vezérli, mely akár háborúhoz is vezethet, szemben az olyan nemzetekkel, ahol minden lendület halott. „A lényeg az, hogy aktivitás nélkül nincs gazdasági növekedés. Mr Russell – ezt hangsúlyoznunk kell, - ellenzi a háborút, de nem híve a passzivitásnak. Nézete szerint az aktivitás növekedéshez, a belenyugvás pusztuláshoz vezet. Dewey professzor szavaival szólva, Bertrand Russell csak az erőszak ellen szól, de hisz az erőben rejlő energiában. Emlékeztetnünk kell az erővel való fellépés elvi ellenzőit, hogy kényszerítő eszközök nélkül az eszmék csupán üres szavak, ahogy a tettek sem jelentenek többet terméketlen bohóckodásnál eszményképek vagy tudatos célok nélkül ”- írja Ámbédkar. A buddhizmus hasonló módon hangsúlyozza a vírját (virya), mely a lelki fejlődés minden stációján elengedhetetlenül szükséges energiát, életerőt jelenti. Ugyancsak érdekes megfigyelni a fiatal Ámbédkart, amint az indiaiak belenyugvó életszemléletét panaszolja, miközben elutasítja a Kelet és Nyugat ezen az alapon szokványos szembeállítását. Élesen fogalmaz: ”mindannyian materialisták vagyunk, még itt Keleten is, önmagunk ellenére.” Cikkének ezt a részét Bertrand Russell idézettel zárja, nyomatékosítva, hogy minden embernek szüksége van valamiféle küzdelemre, az ellenállás legyőzése fölött érzett lelkesültségre, mert csak küzdelmek árán pallérozhatja jellemét, „más szóval: így tapasztalja meg a növekedést”. Ez is a buddhizmusra emlékeztető gondolatmenet.

Ha a küzdelem és az ellenállás legyőzése szükségesek az ember növekedéséhez, akkor az 1927-es év valóban a növekedés éve volt Ámbédkar és követői számára. 1927. a Chowdar-víztározó használatáért folyó kampány éve, mely legalábbis a kezdeti időszakban teljes siker volt. A kampány hátterében az úgynevezett Bole-határozat állt. S. K. Bole, szociális reformer előterjesztése Bombayi Törvényhozó Tanácsban lehetővé tette volna a víztározók, közkutak használatát az érinthetetlenek számára. Az indítvány kiterjedt a dharamsálák látogatási jogára is, melyek a kormány által épített, gondozott és rendeletekkel szabályozott útmenti pihenőhelyek voltak; valamint az állami iskolák, a bíróságok, hivatalok és rendelőintézetek látogatására. Miután a Tanács elfogadta az indítványt, a Bombayi Kormány némi vonakodás után ratifikálta. A Misztériumok vezetőit utasították, szerezzenek érvényt a határozatnak a Kormány által felügyelt közterületeken és közintézményekben. Az egyes körzetek vezető hivatalnokait kértek fel, hogy tájékoztassák a helyi szerveket azok illetékességéről, fontolóra véve a határozatban megfogalmazott ajánlások elfogadásának kívánatosságát, amennyiben ez hatáskörükbe tartozik.

Mahád város Önkormányzata egyike volt az értesített helyi testületeknek, a Chowdar-víztározó pedig egyike volt a helyi testület által felügyelt fontos létesítményeknek. Ez egy hagyományos típusú, négyszög alakú mesterséges tó volt. A kaszt-hindúk innen vitték a vizet háztartási célokra. Érinthetetlenek azonban nem mehettek a tó közelébe. Sőt a kaszt-hindúk ellenséges viselkedése miatt akkor sem gyakorolhatták a víz használatára vonatkozó morális és törvényes jogukat, mikor a Bole-határozat alapján a mahádi vezetés megnyitotta előttük a víztározót. Ez az áldatlan állapot már három éve tartott, amikor márciusban Kolaba megye elnyomott osztályainak szervezete kétnapos konferencia összehívásáról döntött a fennálló helyzet megvitatására. A Konferenciát Mahád külvárosában tartották. A Bombayi Kormányzóság egész területéről özönlöttek az érinthetetlenek. Ámbédkar közel tízezer küldött előtt mondott lelkesítő beszédet, majd határozatokat fogadtak el. A konferencia a második napon békés tüntető menetté alakult.

A tömeg négy párhuzamos útvonalon indult el Mahád utcáin a Chowdar- tó felé. Ott a menet élén haladó Ámbédkar vizet merített a tóból és megitta, a többiek pedig követték a példáját. Miután mindannyian demonstrálták jogaikat, a menetelők ugyanolyan békésen, ahogy felkerekedtek, visszatértek a konferencia helyszínére, és készülődni kezdtek az útra hazafelé.

Nem sokáig örülhettek győzelmüknek. A városban az a rémhír terjedt el, hogy az érinthetetlenek be akarnak törni a Vireshwar templomba. Ennek hallatára a kaszt-hindúk felbőszült tömege rárontott a még a konferencia területén tartózkodó küldöttekre, és kemény bambuszbotokkal ütlegelni kezdte őket. Hamarosan az egész város felbolydult, és ha Ámbédkarnak nem sikerül megfékeznie harcosabb támogatóit, zavargások törtek volna ki. Húsz érinthetetlen így is komoly sérülést szenvedett, de sokakat bántalmaztak az ortodox kaszt-hindú bandák, miközben elhagyták a várost. A rendőrség késve intézkedett. Kilenc bajkeverőt tartóztattak le, akik közül öt személyt három hónappal később el is ítéltek: négyhavi szigorú börtönbüntetést kaptak. Ámbédkar megjegyezte, ha a Körzet hivatali elöljárói kaszt-hinduk lettek volna, biztosan nem szolgáltatnak igazságot az érinthetetleneknek, és Péswá szokás szerint tettéért őt magát is elefántokkal kellett volna agyontapostatni.

A mahádi kaszt-hindúk még távolról sem tanultak a leckéből. Az ő szemükben, ahogy a kaszt-hindúk nagy többségének szemében India szerte, a Chowdar vize fogyasztásra alkalmatlanná vált. Az érinthetetlenek beszennyezték a tavat azzal, hogy ittak belőle. De amit beszennyeztek, meg is lehet tisztítani. Létezik-e hatékonyabb eszköze a tisztításnak, mint a tehén öt „terméke”: a tehéntej, az aludttej, az olvasztott vaj, a tehénhúgy és a tehéntrágya? 108 agyagedény vizet húztak ki a tóból, majd ugyanennyit töltöttek meg az öt anyag keverékével, és öntötték vissza a tóba, miközben a brámin papok mantrákat zengtek, majd az aktus befejeztével a vizet a kaszt-hindúk számára újra fogyaszthatóvá nyilvánították.

A Chowdar-tó úgynevezett megtisztítása mélységesen sértette az érinthetetleneket. Ámbédkar ezért a küzdelem folytatása mellett döntött mindaddig, míg egyszer s mindenkorra ki nem vívják a vízhasználati jogot. Ugyanezen év decemberében, széleskörű felkészülés után, Mahádban összehívták a második konferenciát. Ez alkalommal már 15 000 résztvevő jelent meg. Közülük négyezren Ámbédkar felhívására kinyilatkoztatták, készek vizet meríteni a tóból tekintet nélkül a következményekre. Pedig addigra egy kaszt-hindúk csoport jogi lépéseket tett, azt állítva, hogy a Chowdar-tó magántulajdon. Bírói végzéssel próbálták visszatartani Ámbédkart és hűséges embereit a víztározó megközelítéstől. A város hemzsegett a rendőröktől. Ámbédkar nehéz helyzetbe került. Egyrészt demonstrálni akarta az érinthetetlenek vízhez való jogát, másrészt nem kívánt szembekerülni sem a törvénnyel, sem a Kormánnyal. Végül heves viták után kompromisszum született. Ámbédkar javaslatára a Chowdar-tó használatáért folyó küzdelem elhalasztása mellett döntöttek a küldöttek, amíg a Bíróság nem határoz a tulajdonjog kérdésében. Ugyanakkor megegyeztek abban is, hogy zászlókkal, transzparensekkel békés felvonulást szerveznek a tó körül. A hatóság értesítése után a tüntetés békésen lezajlott. Ámbédkar ezután beszédet mondott a város csámhár közössége előtt (ők bőrkikészítéssel, lábbelik készítésével foglalkozó érinthetetlen kaszt), és ezzel a Második Konferencia véget ért.

Az érinthetetlenek egészen 1937-ig nem gyakorolhatták Chowdar-tó használatához való jogukat, míg végül a Bombayi Legfelsőbb Bíróság a javukra ítélt. Addigra a vízhasználatért indított kampányt újabb események homályosították el. Már 1927-ben, mielőtt az év véget ért, a második konferencia ennél sokkal forradalmibb lépést tett. A konferencia elvetette a társadalmi egyenlőtlenség evangéliumát prédikáló hindú szentiratokat, és megerősítette, hogy szembenáll ezek alkalmazásával a jelenlegi társadalmi rendszerben. December 25-én este Ámbédkar és követői nyilvános szertartás keretében elégették az egyik legnagyobb becsben tartott hindú szentiratot, a hírhedett Manuszmritit avagy Manu törvénykönyvét, mely 1500 éven át irányította a hindúk életét. „Manu becsmérli a súdrákat, akadályozza fejlődésüket, aláássa önbecsülésüket, és állandósítja társadalmi, gazdasági, vallási és politikai kiszolgáltatottságukat, egyszóval örökös rabszolgasorban tartja őket”- szögezte le a Konferencia. A Manuszmriti elégetése egyike volt a történelem legnagyobb jelentőségű tekintélyromboló tetteinek, a legnagyobb csapás, melyet az ortodox hinduizmus ezer év alatt elszenvedett. A Manusmriti elégetésének jövőbe mutató történelmi hatása miatt Ámbédkart néhány csodálója Lutherhez hasonlította, aki elégette a kiközösítéséről szóló pápai bullát. Az összehasonlítás még találóbb lett volna, ha Wittenbergben nem a pápai bullát, hanem valamely szent katolikus dogma szövegét égeti el Luther… A Manuszmriti legalább olyan imádott és tisztelt írása volt a kaszt-hindúknak, mint amennyire az érinthetetlenek gyűlölték. 1937-ben egy interjú során Ámbédkar így hangsúlyozta tettének szimbolikus jelentőségét: „Gondosan előkészített és hathatós lépés volt” – jelentette ki – „azzal a szándékkal, hogy kierőszakoljuk a kaszt-hindúk figyelmét. Időnként szükség van drasztikus gyógymódokra. Ha nem kopogtatunk, soha nem fognak ajtót nyitni. Nem arról van szó, hogy a Manuszmriti minden tanítását el kell ítélni, hogy nem tartalmaz egyetlen helyes alapelvet sem, és Manu csak egy szegény bolond volt, nem tudós társadalomkutató. Azért vetettük máglyára a törvénykönyvet, mert az igazságtalanság szimbólumát látjuk benne, mely alatt évszázadok óta görnyedünk.”

A Manuszmriti elégetése megmutatta, milyen messzire került Ámbédkar a hindú vallástól, a Chowdar-tavi kampányhoz kapcsolódó egyéb mozzanatok pedig azt, milyen közel jutott a buddhizmus elfogadásához. Három ilyen mozzanat emléke maradt ránk. Ezek nem voltak olyan drámaiak, mint a Manuszmriti elégetése, sőt, akkor egészen észrevétlenek maradtak. Ilyen mozzanat volt az, hogy az első Mahad Konferenciát megnyitó beszédében Ámbédkar így szólt szegényesen öltözött, írástudatlan hallgatóságához: „Véget nem érő fejlődést érhetünk el, amennyiben alávetjük magunkat a háromszoros megtisztulás folyamatának. Fejlesztenünk kell általános viselkedésünket, újra kell gondolni beszédmódunkat, és meg kell tisztítani gondolatainkat.” A háromszoros megtisztulás Ámbédkar beszédében, természetesen a test, a beszéd és a gondolkodás, e három késztetés megtisztítását jelentette, mivel a késztetések halmaza építi föl az emberi személyiséget. A háromszoros megtisztulás hangsúlyozása azért különösen figyelemreméltó, mert míg a buddhista irodalomban a háromszoros megtisztulás az emberi személyiség hármas felosztásának megfelelően mindenütt megtalálható, addig a Vedákban vagy a védikus kor után készült hindú iratokban sehol sem bukkan fel. Nem kétséges, hogy ez idő tájt Ámbédkar nem pusztán ismerkedett a buddhizmus szentirataival, hanem már elkezdett buddhista fogalmakban gondolkodni. Ez az eszmélés tehát már a Chowdar kampányt megelőző időszakban elkezdődött. Ezért Ámbédkar a fejlődést nem pusztán anyagi síkon képzelte el, hanem szilárd erkölcsi és szellemi alapzaton. A buddhista szentiratok világossá teszik: a háromszoros megtisztulás az ember tíz káros (erkölcsileg romboló) szokásától való megszabadulás útján valósul meg. Testünk megtisztul, ha tartózkodik az öléstől, lopástól és paráználkodástól; nyelvünk, ha tartózkodnunk a hamis beszédtől, gyalázkodástól, üres fecsegéstől és rágalmazástól; a tudat pedig, ha száműzi a mohóságot, a gyűlölködést és a helytelen nézeteket. Ez a tíz, inkább negatív, mint pozitív formában megfogalmazott erkölcsi szabály alkotja a hagyományosan Tíz Erényként („dasza szíla”) ismert tanítást. Ezért nem meglepő, hogy amikor élete végén Ámbédkar „A Felébredett és Tana” című munkájának összeállításán dolgozott, a páli nyelvű szent szövegekből számos fejezetet vett át, melyek a háromszoros megtisztulásról és a tíz erényről szólnak. E tények ismeretében arra kell gondolnunk, hogy amikor az első Mahad Konferencián Ámbédkar kijelentette, hogy tartós fejlődés az érinthetetleneknek nem érhető el háromszoros megtisztulás nélkül, valójában arról beszélt nekik, hogy tartós fejlődés nem képzelhető a buddhizmus nélkül.

A két további mozzanat a második Mahad Konferencia eseményeihez kapcsolódik. Az egyik akkoriban pusztán politikai jellegű mozzanatnak tűnt. Mahárástra állam két nagy tekintélyű, nem bráhmin vezetője támogatást biztosított volna Ámbédkar kampányához bizonyos feltételek teljesítése esetén. Az egyik feltételük megtiltotta volna bráhminok részvételét a kampányban. Kikötötték, hogy még előítéletektől mentes, az érinthetetlenek törekvéseivel rokonszenvező bráhminok sem vehessenek részt a kampányban. Ámbédkar kereken visszautasította ajánlatukat.

Kijelentette, téves az a felfogás, miszerint minden bráhmin az érinthetetlenek ellensége. Ő a brahmanizmus szellemét gyűlölte, mely egyeseket magasabb, másokat alacsonyabb kasztokba sorolt; mely olyan eszméket ültet az emberek fejébe, mint az egyik ember beszennyezhetősége a másik által, mely törvényesíti a társadalmi privilégiumokat és az egyenlőtlenséget. Egy kisebbrendűségi vagy éppen felsőbbrendűségi érzéssel eltelt nem-bráhmin épp annyira riasztó volt számára, mint amilyen szívesen fogadott bráhminokat, akik mentesek voltak a brahmanizmus szellemiségétől. Ez a nemes és mélységesen humánus megnyilatkozás jelzi, akármennyi szenvedést kellett Ámbédkarnak és érinthetetlen barátainak eltűrnie a kaszt-hindúktól, és különösen a bráhminoktól, Ámbédkar hitt abban, hogy az embereket nem hovatartozásuk szerint kell megítélni, hanem személyiségük alapján. Az ő szemében nem a születés számított, az emberi értékek alapján akarta megítélni az embereket. Ez a buddhizmus egyik alapelve. Ámbédkar határozottsága a kérdésben utólag nem értelmezhető pusztán politikai lépésként, hanem azt jelzi, milyen közel járt már abban az időben is a buddhizmushoz.

Ez a közelség nem merült ki a buddhizmus bizonyos alapelveinek tiszteletében, személyes vonzalom volt. Más szóval nemcsak intellektuális, hanem érzelmi közeledésről volt szó. A harmadik, akkor lényegtelennek tűnő mozzanat éppen erről tanúskodik. Két nappal a Manuszmriti elégetése után Ámbédkar leghűségesebb követőivel expedícióra indult egy Mahad környékén lévő helyre, hogy láthassák néhány rom régészeti feltárását, melyek– úgy tartották – Buddha idejében épültek. A kiásott szobrok látványától mélyen megindult Ámbédkar arról beszélt társainak, milyen szegénységben és erkölcsi tisztaságban éltek Buddha tanítványai, és milyen önzetlen odaadással szolgálták a közösséget. Meghatottan kérte őket, ne üljenek a romok egy részét képező ősi kőpadokra, hiszen azok valaha élt buddhista szerzetesek ülőhelyei voltak. Ámbédkar úgy érezte, azokba a történelmi időkbe tért vissza, amikor a buddhizmus még virágzott Indiában, és szeretett hazájában, Marárástrában mindenfelé buddhista szerzeteseket és kolostorokat láthattak.

A Chowdar kampányt követő hat év a tétovázás időszaka volt. Néha úgy tűnt, Ámbédkar nagyon eltávolodott a hindúizmustól, vagy legalábbis más vallás felé fordul. Néha éppen az ellenkezője tűnt valószínűnek: mintha újra visszatáncolt volna.

1929 májusában a Központi Tartományok és Berár Elnyomott Osztályai konferenciát tartottak Dzsalgáónban. Felszólalásában Ámbédkar nyersen figyelmeztette hallhatóságát, teljességgel lehetetlen megszabadulniuk jogfosztottságuktól, míg a hindúizmus kötelékében élnek. A hatásos szónoklatot konferenciai határozat követte. Tizenöt hónappal később viszont az Össz-indiai Elnyomott Osztályok Kongresszusán Nágpúrban a hallgatóságot hűségéről biztosítja: bármilyen nehézségeket kelljen is elszenvednie a kaszt-hindúktól, nem fogja megtagadni hindú vallását. 1933-ra a hindú vallás megtagadásának kérdése inkább elméleti kérdéssé válik, hiszen ez év februárjában Mahátmá Gandhinak azt mondta, nem tudja őszintén hindúnak tartani magát. Miért kellene büszkének lennie arra a vallásra, amely őt megaláztatásra ítéli?

Az igazság az, hogy a hindúizmus megtagadása bonyolult kérdés volt Ámbédkar és követői számára, megannyi társadalmi, gazdasági és politikai vonatkozással. Ezért az érinthetetlen vezető igyekezett tapintatosan kezelni e drasztikus lépés megtételét, attól függően, hogy a milyen remény látszott a kaszt-hindú gondolkodás megváltozására. Végül évekkel később, az emberi jogokért vívott sikertelen küzdelem után Ámbédkar kénytelen volt belátni, hogy a kaszt-hindúk hozzáállása egy jottányit sem változott, és a kasztok nélküli „protestáns hindúizmus”, amelyről olyan lelkesen szónokolt, csak álom. Sőt egy ilyen vallás önellentmondás lett volna. A hinduizmus elválaszthatatlan a kasztrendszertől, a kirekesztettek pedig a kasztrendszer melléktermékei, mivel ahol kasztok vannak, ott kaszton kívüliek is vannak. Az érinthetetlenek számára így a kasztrendszeren belül nem létezhet egyenjogúság, tehát a hindú vallás keretein belül sem. Ha meg akartak szabadulni régi nyomorúságuktól, nem volt más választásuk, mint kitérni a hitükből, amelybe születtek.