Dzsaj Bhím Közösség

„Két cigány lelkészt is ismerek, csak ők nem vállalják a származásukat” – nyugtázza a gáborjáni református gyülekezet roma lelkipásztora. Tóth József soha nem próbálta titkolni cigányságát, pedig volt belőle baja elég. A saját egyházában is.

Berettyóújfalunál kelet felé kell kanyarodni, hogy eljussunk Gáborjánra. A kamionoktól zsúfolt 47-esről letérve a látogatónak csakhamar kezd olyan érzése támadni, mintha épp a világot készülne elhagyni. A zötykölődős, sárkupacokkal borított betonút egyetlen előnye, hogy szembejövő forgalom nem zavarja a közlekedést: nagy ritkán bukkan fel autó.

Az első falu Szentpéterszeg. Az utazót gulyásromantikában fogant reklámtábla próbálja becsábítani a Kisbetyár vendéglőbe, de maga az épület kevésbé hívogató. Az ajtón és az ablakokon lévő rácsok arra emlékeztetnek, hogy a nyáron kétszer is betörtek. Vittek mindent, a kasszának hitt pénztárgépet is, amit aztán csalódottan földhöz vágtak. Azóta kicsit nehézkesen működik.

A „kisbetyár” kínálatából következtetni lehet a fizetőképes keresletre. A kétféle csapolt sör a legolcsóbb fajtából való, az erősen közepes minőségű, de a kimértnél kétségtelenül drágább üveges bor még bontatlan. Étlap egyáltalán nincs azon egyszerű oknál fogva, hogy konyha sincs. Ez egy ilyen vendéglő. Csak a nevében az.

A következő település már Gáborján, néhány kilométerrel megint közelebb kerülünk a román határhoz. A helységnév alatt, mint egy félresikerült vicc, felirat hirdeti: „Európai falu”.

A hepehupás Fő utcát ritkásan sorakozó házak kísérik, a bús kockaépületek beleolvadnak a téli szürkeségbe. A távolban károgó varjakat és egy bávatagon bicikliző férfit leszámítva életnek semmi nyoma. Még a kutyák se ugatnak.

A templom sehol. Kezdünk beletörődni, hogy eltévesztettük a címet, amikor a kanyar után végre feltűnik a torony, tetején a református csillaggal. A szépen felújított műemlék látványa tökéletesen elüt a környezettől, ahogyan a gáborjáni gyülekezet lelkipásztora, Tóth József viselkedése is. Csillogó szemekkel, mosolyogva siet elénk a parókiáról.

A vékony testalkatú szemüveges férfi a gyülekezeti terembe invitál. A berendezés kopottas, de a lelkész, akárha egy főúri palotában tartana idegenvezetést, sugárzik a büszkeségtől. Nemsokára fűtés is lesz: a szerelők éppen most cserélik a kazánt.

A negyvenéves Tóth József cigánynak, magyar anyanyelvű „romungrónak” született. A szatmári síkság egyik falucskájában, Gacsályon nevelkedett. Hét testvére van: egy lány és hat fiú. Szorgalmán kívül taná­rainak, mindenekelőtt a helyi lelkésznek köszönheti, hogy a debreceni református gimnáziumban – a „refiben” – tanulhatott tovább. Szülei egyáltalán nem voltak vallásosak, de ő, aki másodikos korától rendszeresen járt istentiszteletre, gyerekfejjel elhatározta, hogy lelkész akar lenni. „Krisztust hirdetni minden népnek!”

A debreceni gimnázium azonban túl nagy ugrás volt a gacsályi iskolához képest. Döcögve ment a tanulás, oroszból pótvizsgára kényszerült. Anyagilag sem bírta a család. A termelőszövetkezetben dolgozó édesapa egyedüli keresőként havi 2500-2600 forintot vitt haza, a kollégium – Tóth József még ma is pontosan emlékszik az összegre – 1360 forintba került. A gimnáziumot Csengeren fejezte be.

Szülőfalujában soha nem tapasztalt semmiféle előítéletet, a pedagógusok a cigány gyerekeket is csupa szeretettel vették körül. „Az embert nézték, nem a származást” – idézi fel a hajdan természetesnek gondolt állapotokat Tóth József. A debreceni gimnáziumi években kapta az első mélyütést. Az egyik idősebb kollégista odavetette neki: „Te cigány vagy! Mit keresel itt?” A többiek rendesek voltak, azonnal rászóltak. Sok barátot szerzett.

A katonaságnál már nagyban folyt a cigányozás, alig várta, hogy végleg elhagyhassa a ceglédi laktanyát. A sereg után beiratkozott a református teológiára, 1993-­ban segédlelkészként a határhoz, Toldra helyezték. Megismerkedett későbbi feleségével, egy szintén cigány nővel, akitől három gyereke született. 1994-ben letette azt a vizsgát, ami elenged­hetetlen ahhoz, hogy valaki önálló lelkészi szolgálatot láthasson el. Márpedig Tóth József nagyon szeretett volna saját gyülekezetet – és álmában sem hitte, hogy a legfájdalmasabb csalódások pont a református hívek részéről érik.

A református egyházban a segédlelkészeket a püspök oda irányítja, ahova szükségesnek tartja, a teljes jogú lelkészeket ellenben a gyülekezetek autonóm módon maguk választják. Első körben a gyülekezeti elöljárók, a presbiterek tesznek javaslatot a lelkész kilétére, majd a helyi közgyűlés mondja ki a végső szót.

Tóth József próbálkozásai, hogy gyülekezetet találjon, kudarcot vallottak. A keresztyén tanításokat sajátosan értelmező református közösségek sorra elutasították, pusztán a cigánysága miatt. Úgy, hogy nem is volt rá kíváncsi senki. Le sem ültek vele beszélgetni, meg sem hallgatták, még csak azt sem tudták róla, hogyan néz ki. Hajdúhadházról például megüzenték: „Elég sok nálunk a cigány, nem kell még egy!”

Akkoriban Kocsis Elemér volt a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke. Tudni lehetett, hogy Gáborjánban rövidesen megüresedik a lelkészi poszt, de a közhangulatot jól ismerő egyházi vezetők tisztában voltak azzal, hogy egy roma jelöltnek itt sincs esélye. A püspök ezért – hatáskörével élve – beosztott lelkészi minőségben, ideiglenesen küldte a faluba Tóth Józsefet. A rang alacsonyabb, a szolgálat gyakorlatilag ugyanaz. És ami a fő: a beosztott lelkész – a segédlelkészhez hasonlóan – nem választott tisztség, a gyülekezetnek nincs beleszólása. A húzás bejött. Tóth József gyorsan elfogadtatta magát, rá egy évvel a gáborjániak megválasztották teljes jogú lelkészükké. Tizenöt éve ő gondoskodik a szomszédos Szentpéterszegen élő reformátusokról is.

Gáborjánban a nem egészen ezerfős lakosságnak becsülhetően a negyede cigány (a valamivel népesebb Szentpéterszegen a romák ennél kisebb arányt tesznek ki). A helybéli cigányok félik az Istent, de inkább a babonás hiedelmekhez kötődnek, nem az egyházhoz. Karácsony kivételével nem járnak templomba – esetleg még húsvétkor.

Másfél évtizede a cigányok között egyetlen idős néni akadt, aki fizette a havi néhány száz forintos egyházfenntartói járulékot. Ma már többen vannak, a gyülekezet életéből azonban nem veszik ki a részüket, a vasárnapi istentiszteleteket ők sem látogatják.

Jól értettem? Tóth József elismétli: igen, befizetik az „egyházi adót”, de a templomba alig teszik be a lábukat. Félnek, hogy kinézik őket onnan.

– Szomorú ez – mondja a lelkész –, érezhetően nő a feszültség és az ellenségeskedés. Szerinte a református egyház országos és középszintű vezetőinek túlnyomó többsége őszinte elhivatottsággal próbál küzdeni az előítéletek ellen, viszont az egyszerű hívek jelentős részének gondolkodása nem méltó Krisztushoz. „Az egyik presbiterünk a jelenlétemben közölte, hogy a cigányokat nem kellene beengedni az egyházba. Megkérdeztem tőle, hogy akkor vasárnap én már be se jöjjek a templomba? Kintről prédikáljak?”

A megélhetés egyre nehezebb. A nem cigányok is elvesztették munkahelyeiket, amiért a cigányokat okolják. Pedig nekik már régóta nincs. Az is igaz – beszél az érem másik oldaláról a lelkész –, hogy némelyik cigány család egyszerűen nem hajlandó dolgozni. Nyáron adódik napszámosmunka, de ezek a családok a kisujjukat se mozdítják. Közben mind több a bűncselekmény, a lopás és a rablás. A gáborjáni boltot szinte heti rendszerességgel feltörik. Az elkövetők általában cigányok.

Tóth József megérti az indulatokat, de azt már nem fogadja el, és nem is fogja soha, hogy a többségi társadalom egyes személyek helyett a teljes cigányságról mondjon ítéletet. „Krisztus-hívőként nem lenne szabad, hogy valakinek megforduljon a fejében ilyesmi. Ha mégis, akkor semmit nem ért a Bibliából.”

A lelkész arca mindvégig derűs maradt, de most elkomorodik. Nem nagyon látja a kiutat. A romaszervezetekben sem bízik, rosszak a tapasztalatai. A rendszerváltáskor lelkesen részt vett Budapesten egy cigány ifjúsági szövetség létrehozásában, de a vezetők már az alakuló ülés utáni első összejövetelen az osztozkodással voltak elfoglalva. Jobbnak látta, ha a környékükre se megy többet.

– Talán majd a gyerekek – mondja, és megint mosolyog. Amikor idekerült, Gáborjánban és Szentpéterszegen együttvéve sem érte el a húszat a hittanosok száma. Ma több mint hétszer annyian vannak. Legalább a harmaduk roma. „Azt szeretném elérni, hogy a cigányok és nem cigányok ne csak a karácsonyi istentiszteleten legyenek együtt, hanem mindig, a hétköznapokon is.”

Végezetül átnézünk a pár éve renovált templomba. A felújítás negyvenmillió forintot emésztett fel: bár elég sok támogatást sikerült elnyerni, a gyülekezet így is csődbe jutott. A tartozások miatt egy időre még a villanyt is kikapcsolták. Tóth József és családja akkor elszánta magát arra, hogy elköltözik Gáborjánból. A lelkész nélküli gyülekezet fenntartása eleve kevesebb pénzbe kerül, és ahhoz a kevéshez is lehet igényelni egyházi hozzájárulást.

Egyedüli jelöltként megpályázott egy lelkészi állást a borsodi Szendrőn – és átélte ugyanazt a megaláztatást, amit pályája kezdetén. Azzal a különbséggel, hogy a szendrői presbiterek legalább kegyeskedtek találkozni vele, csak utána tették ki a szűrét. Cigány nem kell! „A szendrői gyülekezet gondnoka sírva telefonált, borzalmasan szégyellte magát. Kérte, hogy ne haragudjak.”

Tóth József nem haragszik. Hálás a sorsnak, Istennek, hogy nem engedte elhagyni Gáborjánt. A pénzügyek rendeződtek, úgy érzi, szeretik és megbecsülik.

A parókián már várják a gyerekek. Kezdődik a hittan.

Forrás: Népszabadság (Czene Gábor)