Dzsaj Bhím Közösség

Manapság sokan foglalkoznak a gyökerek fölkutatásával. A fehér amerikai megpróbál a nyomára akadni, hogy ükapái Anglia vagy Írország mely részéről, és milyen körülmények között vándoroltak az Újvilágba, a fekete amerikai pedig rá akar jönni, hogy Nyugat-Afrika melyik részéről adták el rabszolgának, az Atlanti óceán túlsó partjára a gyapotültetvényekre. Bhímráo Rámdzsí Ámbédkar élete nagy részében foglalkozott hasonló kutatásokkal nagyrészt indiai írott források alapján - hiszen távoli őshaza gondolata föl sem merült. Nem érzelmi okokból kereste a gyökereit, és nem puszta tudományos kíváncsiság vezette, hanem vallási vonatkozások izgatták. Kik voltak a páriák, és miért lettek érinthetetlenek? Miért bántak velük a kaszt-hindúk olyan embertelen módon, mi tartja fenn ezt a rendszert mindmáig, sőt, ha nem teszünk valamit, akkor akár örök időkre? Sok éven át foglalkoztatták ezek a kérdések Ámbédkart, de 1938-ig az elnyomott osztályok érdekében végzett napi munka mellett nem tudott időt szakítani arra, hogy kutatásai eredményét papírra is vesse. Az év márciusában sokan kérdezték, Ámbédkar doktor miért nem jelenik meg a nyilvánosság előtt, miért nem szentel annyi időt a Bombayi Törvényhozó Gyűlésben végzett munkájának, mint szokott. Egyszer csak napvilágot látott egy cikk a Bombayi krónikában, amely megmutatta, hogy a felemelkedő pária vezető nem hiábavalósággal tölti az idejét. „Egy kötet, amely zavart okoz az ortodoxok körében, és felébreszti a reformereket” olvashattuk a készülő könyv ismertetőjében, amely, mint megtudjuk: „Dr. Ámbédkar készülő főműve”. A cikk szerint a jól ismert brit könyvkiadó megbízta Ámbédkart, hogy készítsen egy átfogó művet az elnyomott osztályokról, melyben vázolja föl az érinthetetlenség eredetét, különböző történelmi megjelenési formáit, a hindú társadalomra, az indiai társadalmi, politikai és kulturális életre gyakorolt hatását az évszázadok során. A cikkből az is kiderült, hogy a készülő munka hét fejezetből áll, és életrajzi fejezettel indít, amely a szerzőnek az érinthetetlenséggel kapcsolatos saját élményeit írja le. A többi fejezetek az érinthetetlenség társadalmi, vallási és filozófiai hátterét magyarázzák el, bemutatják, hogy a kaszt-hindú uralkodó osztály hogyan nyomta el a páriákat, s hogy a brit kormány mennyire képtelen volt alapjaiban fellépni e szörnyűség ellen. Készül egy fejezet a keresztény misszionáriusokról is, egy másik a régi és mai társadalmi reformerekről, és arról, hogy a hindú társadalom miképpen reagált mindezen tevékenységekre. Ez az utolsó fejezet egészen a jelenkorig bontaná ki a történetet Mahátmá Gándhí és Pandit Néhrú tevékenységének elemzésével. A cikk arról is beszámolt, hogy a mű 600 oldalas lesz, és a szisztematikus elemzésben a művészet, az irodalom, a filozófia, egyszóval a teljes kulturális rendszer megkapja a magáét azért, hogy melyiknek mi szerep jutott az uralkodó osztály uralmának fönntartásában. A könyv megjelenése minden bizonnyal az első indiai osztályharcos mű lesz, és ortodox hindú körökben óriási fölháborodást fog okozni.

Nem tudjuk megmondani, hogy a jóslat beteljesült volna-e. A magnum opusz soha nem készült el, s még csak a megrendelő brit kiadóház nevét sem tudjuk. Ámbédkart ennek ellenére mélyen foglalkoztatták ezek a kérdések, s a következő két évtizedben két fontos könyvet is szentelt a tervezett főműben előirányzott egyes fejezetek témáinak. „Mit tett a Kongresszus és Gándhí az érinthetetlenek ügyében” : ez az 1945-ben megjelent, gazdagon dokumentált könyv bemutatja a Kongresszus törekvését, hogy képviselje a páriákat - a magnum opusz utolsó fejezete helyett. „Az érinthetetlenek„: ez az 1948-ban napvilágot látott mű pedig úttörő kutatómunka eredménye arról, hogy kik az érinthetetlenek, és hogyan lettek azzá - a főmű második és harmadik fejezete lett volna. Kéziratban maradt a „Forradalom és ellenforradalom” , melynek címében a forradalom Buddháé, és az ellenforradalom a bráhminoké, Ámbédkár halálának idején majdnem kész volt, s „ A Hindú vallás talányai” című munka pedig félbe maradt.

Két évvel a cikk után Ámbédkar ismét kitüntette bizalmával a Bombayi króniká-t: riport jelent meg vele, amelyből nemcsak azt tudjuk meg, hogy továbbra is foglalkoztatják azok a kérdések, amelyek 1938-ban, hanem azt is, hogy legalább az egyik ilyen kérdésre (a páriák eredetére) a választ is megtalálni vélte. A cikk alcíme így szól: „Dr. Ámbédkar szerint az érinthetetlenség büntetés volt azokkal szemben, akik ragaszkodtak a buddhizmushoz. A bráhminok alkalmazkodó készsége: amikor Buddha leállította az állatáldozatokat, a bráhminok szentté avatták a teheneket.” Valóban ezek voltak Ámbédkar új elméletének fő pontjai, s az 1200 szavas riport kicsit több is volt, mint „Az érinthetetlenek” előzetes könyvbemutatója. Maga a könyv csak jóval később jelent meg, mivel Ámbédkar számára a negyvenes évek a sok írás mellett a magas szintű politizálás jegyében teltek. Először az Alkirály Végrehajtó Tanácsában volt munkáspárti képviselő, aztán Néhrú kormányában lett igazságügyminiszter.

1946-ban jelent meg a „Kik voltak a súdrák?”, tehát egy évvel a „Mit tett a Kongresszus és Gándhí az érinthetetlenek ügyében” megjelenése után és két évvel „Az érinthetetlenek” előtt. Ez a témakör még nem szerepelt a főmű tervezetében, s tömörítve foglalta össze a súdrákkal kapcsolatban mindazt, amit az elnyomott osztályokról a főmű el akart mondani, s amit „Az érinthetetlenek” végül el is mondott. A páriák esetében az volt a kérdés, hogy kikből és hogyan lettek az érinthetetlenek. A súdrák esetében az, hogy kikből és hogyan lett az indo-árja társadalom negyedik varnája. Amíg a páriák ötödik varnája létre nem jött, a hindúk szemében a súdrák voltak legalul. Hogy volt az, hogy a négy varna rendszerében, vagyis a lépcsőzetes egyenlőtlenség rendszerében a súdrák „nem pusztán legalul voltak, hanem mindenféle megvetés és megkülönböztetés sújtotta őket, nehogy a törvényben rögzített helyzetük fölé emelkedjenek„? Ámbédkar nem értett egyet azokkal a nyugati tudósokkal, akik szerint a súdrák India sötét bőrű őslakói lennének, akiket az árja invázió után a hódítók rabszolga-sorba taszítottak. Azt is tagadta, amit a Rig Védában olvasható Purusa Szúkta világteremtési mítosza alapján a bráhminok állítanak, hogy a bráhmin vagy pap a kozmikus ember szájából ered, a rádzsanja, vagy ksatrija, tehát a harcos a karjából, a vaisja, vagy kalmár a combjából, míg a súdra a lábából. Igazság szerint a súdrák a három másik varnához hasonlóan árják voltak, éppen úgy a Nap leszármazottai. Nem alkottak külön varnát, eredetileg csak három varna volt, hanem a ksatriják rangját viseltő közösség voltak. A ksatrija királyok és a bráhminok között lezajlott számtalan erőszakos konfliktus során a bráhminokat sokszor megalázó bánásmód érte. A bráhminok ezért meggyűlölték a súdrákat, és megtagadták tőlük az upanajana szertartást, vagyis a szent fonál föladását, ami az indo-árja társadalom teljes jogú tagjainak avatási ceremóniája. Csak a bráhminok vezethették ezt a szertartást, és az ettől megfosztott súdrák mind lejjebb süllyedtek, a vaisják alá, s így lett belőlük a negyedik varna.

E koncepcióban foglalta tehát össze Ámbédkar a választ a kettős kérdésre: kikből és hogyan lettek a súdrák. Egy tartalmi összefoglalás, mint ez itt, sajnos nem tudja érzékeltetni, hogy milyen meggyőző az okfejtés. Ámbédkar főleg régi bráhminikus irodalmi anyagra építve valóságos detektív-regényt írt abból, ahogyan az általa felvetett kérdés a következetes kutatás során logikai láncszemenként eljut a megoldásig. A „Kik voltak a súdrák?” krimiként olvastatja magát, igazi szociológiai hajsza a tettesek után. Megvan a hulla: a harmadik fejezetben ekként írja le a súdrák hagyományosan lefokozott helyzetét „a bráhminikus elmélet a súdrák helyzetéről” címmel. Ki a felelős a bűntényért? Hogy történt? S vajon az áldozat tényleg meghalt-e, vagy csak olyan súlyosan megsérült, hogy halottnak tűnik? Ezekkel a kérdésekkel szembesül a szociológiai detektív, s Ámbédkar addig kombinál, tudással, logikával, eltökéltséggel, fittyet hányva az érintettek fenyegetőzéseire, amíg végül fülön nem csípi a tettest, és ki nem találja, hogyan és miért követte el a bűnt.

„Az érinthetetlenek” , amit Ámbédkar a „Kik voltak a súdrák?” nyomában írt meg, ugyanilyen izgalommal fejt föl egy másik rejtélyt. Ez a hulla, az ötvenmillió pária meggyalázott sorsa, még inkább megcsonkítva hever a hindú civilizáció lábainál, s Ámbédkar fölfejti ezt a még sötétebb cselszövényt is. „Az érinthetetlenek” esetében azonban „használnia kell a képzeletét és a megérzését is, hogy a tények szétszakadozott sorozatát láncként összefűzze egy hipotézissé”. Ez megengedhető eljárás. Az érinthetetlenség eredete az ókor ködébe vész, s a magyarázat nem állítható össze írott forrásokból. A múlt maradványait kell vallatóra fogni születésük felől. Régészeti feladat, mint egy város rekonstruálása kőtörmelékekből, vagy egy állatfaj elképzelése szétszórt csontokból és fogakból, vagy ahogy egy festő olvas a látóhatárból és egy domboldalon meredező romokból, ha egy régi helyszínt akar fölrajzolni. „Ebben az értelemben ez a könyv inkább művészi munka, mint tudományos. Az érinthetetlenség eredete az ismeretlen múltba van temetve. Életre kelteni olyan, mint egy rég elpusztult várost elképzelni.”

Ambédkar úgy kezd a páriák eredetének földerítéséhez, hogy nagyon tudatosan keresi a hullát (saját hasonlatában az eltemetett várost). Biztos benne, hogy bűncselekmény történt. Azt is tudja, azonban, hogy senkinek sejtelme sincs a házban heverő hulláról, és meg kell keresni a tettest. Azért nem veszi észre senki, hogy a hindú civilizáció házában egy hulla hever /sőt három hulla, ha hozzávesszük a „bűnöző törzseket” (bandzsárák) és a „bennszülött törzseket” (ádivászik)/, mert a hívő hindúk számára az érinthetetlenség gyakorlata rendjén való dolog, amit nem is kell mentegetni. Ámbédkar az érinthetetlenséget még véletlenül sem tartja rendjén valónak, ezért biztos abban, hogy hulla is van, bűncselekmény is van. Tudatában van annak is, hogy ez a bűn különleges, hiszen, mint a könyv első és második fejezetében kimutatja, a hindúk körében gyakorolt érinthetetlenség egészen más jellegű, mint a nem hindúk körében. Az érinthetetlenség a szennyezés vagy szennyeződés fogalmán alapszik, amit valamely esemény (pl. halál) okozhat, vagy bizonyos dolgokkal való érintkezés, vagy bizonyos személyekkel való érintkezés, s ezt bizonyos tisztító szakemberek és szertartások távolíthatják el. Idáig még kicsi a különbség egyes primitív társadalmakban (polinéziaiak, kelet-afrikaiak) vagy ókori társadalmakban (egyiptomiak, görögök, rómaiak) megfigyelt szennyeződés fogalma és a hindú fogalom között. A hindúk körében azonban az öröklődő érinthetetlenség 429 különböző közösségre és 50-60 millió emberre terjed ki. Ezeket az embereket nem azért tartják tisztátalannak és szennyezőnek, mert valamit egyénileg elkövettek volna, hanem pusztán azért, mert egy bizonyos kasztba születtek. Tisztátalan voltuk ráadásul nem időleges, hanem állandó, s elkülönítésük is folytonos szegregációt jelent. Mi a magyarázata annak, hogy a hindúk körében az érinthetetlenségnek ez a különleges formája jött létre? Legfőképpen pedig miért élnek az érinthetetlenek a falun kívül, s mi teszi pária voltukat örökké és elpusztíthatatlanná? A könyv további fejezeteit e két kérdésnek szentelte.

Ámbédkar mindjárt az elején kimutatja, hogy csak két lehetőség van. Vagy együtt éltek eredetileg a faluban az érinthetetlenek a kaszt-hindúkkal, s később nyilvánították őket érinthetetleneknek, s száműzték őket a falun kívülre, vagy pediglen a kezdet kezdetétől a falun kívül éltek. A két lehetőség közül a másodikat elfogadhatóbbnak találja, mivel a szóban forgó jelenség nem korlátozódik egyetlen falura vagy területre, hanem India szerte általános, s nehéz lenne elképzelni, hogy valamikor egyszer csak az ország összes érinthetetlenjét kiköltöztették a faluból a falun kívülre. A páriák tehát alighanem a kezdet kezdetétől a falun kívül éltek. Ekkor újra két lehetőség adódik. Vagy a kezdet kezdetétől a falun kívül éltek és a kezdet kezdetétől érinthetetlenek is voltak, vagy pediglen a falun kívül éltek még mielőtt érinthetetlenekké lettek, s miután később azzá lettek, e miatt továbbra is ott éltek. Ámbédkar szerint csak az utóbbi lehetőséget érdemes megvizsgálni. Ez azonban nagyon nehéz kérdést vet föl. Miért éltek a leendő érinthetetlenek a falun kívül? Mi kényszerítette őket erre?

Részlet Szangharaksita: Dharma és forradalom c. könyvéből, fordította: Derdák Tibor