Dzsaj Bhím Közösség

A cigány diákok, akikkel dolgozom, időnként furcsa problémákkal állnak elő: „Jó az magának, hogy én tanulok?” Olykor azonban e kérdés megfordítása is el-elhangzik: „Jó az valakinek, hogy mi nem tanulunk?” Cui prodest ignorantia? Romániában hallottam így, ahogy a címben írtam. A temesvári egyetemen, egy ott tanító cigány asszony fogalmazta ekképpen, Ciceró modorában. Márk Letícia görög-latin tanárnő - jegyezzük meg a nevét, még hallani fogunk róla - szabad idejében otthon, Temesvár külvárosában, a mosókonyhában a környék lakóinak betűvetést oktat: a Soros Alapítvány segítségével az analfabetizmus ellen küzd.

Úgy estefelé egy vasárnap, csöndesen elmosolyodott, ült egy kicsit a félhomályban, s eltűnődött, hogy ő egész heti tanítás után szakíthat csak időt az iskolák által elfeledett rokonaira, szomszédaira, hogy ők is tudjanak írni. Miért fontos ez neki? Miért fontos ez Soros Györgynek? Miért van az ő roma oktatási központja a kertje végében? Miért kell neki ezt a munkát bizonytalan pályázati pénzekből finanszíroznia? Miért nem feladatuk ez az iskoláknak, az oktatási minisztériumnak, az ország döntéshozóinak? Keserűen arra jutott, hogy hazájában (abban a balkáni országban…) valakiknek talán érdekükben is áll, hogy az övéi ne tanuljanak.

Letícia asszony fiai, unokaöccsei Magyarországon tanulnak tovább: Mánfán, a Collegium Martineumban. Csodálattal beszélnek arról, hogy itt egész intézmények jöttek létre a hátrányos helyzetű fiatalok továbbtanulásának segítésére. A Don Bosco Iskola Kazincbarcikán, a Munkaiskola Edelényben, a Romano Kher, a Burattino Iskola, a Romaversitas és a Józsefvárosi Tanoda Pesten, a Gandhi Gimnázium és az Amrita Közösségi Ház Pécsett s az ösztöndíjprogramok egész sora országosan. Letícia asszony egyik fia diplomata lesz, és jó hírünket fogja kelteni Bukaresttől Brüsszelig.

A Balkánhoz viszonyítva tehát nálunk jól alakul a cigány gyerekek továbbtanulása. Ám a mércét máshol hitelesítik: Nyugat-Európából nézve a hazai helyzet inkább csak fokozati, semmint lényegi eltérést mutat a balkánihoz képest. Mert az igaz ugyan, hogy a cigány tanulók itt többnyire kijárják a nyolc általánost, de a gimnáziumokban már csak elvétve találkozunk velük. A hazai fiatalok majd háromnegyede érettségit szerez, míg cigány kortársaik 90 százaléka nem is álmodozhat erről. Vagyis az iskolázatlanság problémája csupán néhány évvel később kezdődik, mint szomszédainknál. Az imént felsorolt hazai intézmények pedig éppolyan megszállott szakemberek magánkezdeményezései, mint amilyen Letícia asszony. És korán halnak. A Belvárosi Tanoda és a mánfai Collegium Martineum jövője bizonytalan, a Józsefvárosi Tanoda idén már ki sem nyit többé.

E helyzetet látva hazai cigány egyetemisták, Letícia asszony barátai, évente böjtöt tartanak Gandhi 1932-es tettére emlékezve a kitaszítottak érdekében. A roma fiatalok böjtjét rendszerint közéleti emberek is megtisztelik. Az ideit például Balogh Zoltán lelkipásztor nyitotta meg, aki a miniszterelnök főtanácsadója, a tavalyit pedig Iványi Gábor, a Wesley János Főiskola igazgatója. Szabó Dániel, a Miskolci Református Püspökség főgondnoka éppúgy fontosnak tartotta, hogy ott legyen, mint a Jászladányi Cigány Önkormányzat vezetői. A böjtölők tehát tapasztalják, mi a szolidaritás. Maguk is aláírták a nyáron azt a dokumentumot, amelyet a cigány fiatalok továbbtanulásában eredményeket felmutató intézmények nyújtottak be a kormánynak. Javaslataik megvalósítása évente néhány ezer nyomorgó roma diák előtt nyitná meg a továbbtanulás lehetőségét. A böjtölők tudják, hogy a javaslatok szakmailag mennyire megalapozottak, hiszen maguk is e pedagógusok sikeres növendékei. Figyelemmel kísérik, ahogy a minisztériumi kabinetirodák sorra kedvezően reagálnak a javaslatokra.

De - Letícia asszonyhoz hasonlóan - azt is meg akarják tudni, hogy miféle erőkkel kell szembenézniük. Tapasztalják, hogy az Oktatási Minisztérium kisebbségi főosztálya nehezen kommunikál a szakmával. A Gandhi gondolatain edződött fiatalok türelmesek: hisznek abban, hogy a hivatal, mely most hallgat, utóbb mégis a szakmával közösen fogja kimunkálni a megoldást. Gandhiról Ruzsa Ferenc, az ELTE indológusa tart előadást a böjtölőknek. A polgárjogi küzdelem történetét tanulmányozva kitűnik a számukra, hogy a hindu szent nem- csak mitikus tekintély: az idő igazolta elgondolását, hogy mindenfajta állami különbségtétel, ami származáson alapszik, csak megerősíti a kitaszítottak számkivetettségét.

A fiatalok föl is teszik a kérdést: miért kell különválasztani az Arany János Tehetséggondozó Programban egy roma alprogramot - tehát miért kell eltérő összeggel finanszírozni a különböző nemzetiségű tehetségeket. Megkérdőjelezik az eredménytelennek bizonyult cigány kisebbségi fejkvóta létjogosultságát is, annak örülnének, ha az iskolák finanszírozása nem a diákok származása alapján történne, hanem az elvégzett pedagógiai feladatok szerint. Személyesen húsukba vág a Bursa Hungarica ösztöndíj diszkriminatív rendszere: ők, akik hátrányos helyzetű településeken élnek, nem kaphatják meg azt az ösztöndíjat, amit szerencsésebb etnikai összetételű, jobb anyagi helyzetű településeken meg lehet kapni. Azt sem értik, miféle szabályozás akadályozza, hogy a magyar diákok a törvény rendelkezéseinek megfelelően tanuljanak a cigányság kultúrájáról az iskolákban. Munkanélküli rokonaik iskolai pályafutásából jól ismerik ama piacukat veszített szakiskolákat is, amelyek csak a kiszolgáltatott szegény sorsú gyerekek tömeges beiskolázásának köszönhetik a fennmaradásukat. Személyesen ismernek olyan PhD-esélyes cigány egyetemistákat, akiket hatéves korukban gyógypedagógiai oktatásra ítélt a nagy hatalmú áthelyező bizottság.

A böjtölő, töprengő cigány fiatalok úgy számolnak, hogy a 35000 roma fiatal, aki ma kimarad a közép- és felsőfokú oktatásból, évente minimum 10 milliárd forint fejkvótától esik el. Vagyis látszólag évi 10 milliárd forintot takarít meg a magyar államkasszának az az oktatáspolitika, amely mindegyre késik a felzárkóztatás átfogó koncepciójával. Ez azonban csak akkor lenne igaz, ha a cigányok egy másik országban élnének. Az állam valójában nem lehet érdekelt abban, hogy félmillió állampolgárát versenyképtelen, eltartott helyzetben tartsa.

Cui prodest? A jelenlegi állapot fenntartásához csak azoknak a szerény képességű, ám jó pozíciókban lévő polgároknak fűződhet érdekük, akik szeretnék magukat megkímélni a versenytől, amit félmillió teljesen normális, épelméjű embernek az oktatási rendszerbe való beáramlása jelentene. Vannak, akik szeretnék konzerválni azt az évszázados helyzetet, hogy társadalmunk hierarchiájának legalját a származás rögzíti. A süllyedőben lévő társadalmi csoportoknak sajnos biztonságérzetet adhat, ha maguk alatt tudnak egy olyan réteget, amely garantáltan legalul marad. Bizony a pedagógusok pozíciója is jó ideje süllyed, s nem lenne meglepő, ha egyes településeken az iskolák munkájában is megjelenne ez az életérzés. Az Oktatási Minisztérium, ha majd érdemi lépésekre szánja el magát, ellenerőkkel is szembe fog találkozni.

A cigány egyetemisták - Letícia aszszony barátai - böjtjükkel, és „Amice” nevű szerveződésükkel azokhoz az ismeretlen barátaikhoz fordulnak, akik úgy érzik, személyesen is érdekeltek abban, hogy nálunk a tehetség és a szorgalom döntse el az ember jövőjét. Papp Éva, a Pont könyvesbolt tulajdonosa vállalkozott arra, hogy gróf Bethlen István, Bíró András, Jancsó Miklós, Künsztler Ágnes és más neves pártfogók segítségével e fiatalokat a középosztály figyelmébe ajánlja. Magam is arra kérem a nyájas olvasót, ha teheti, erejéhez mérten vállaljon részt egy-egy tehetséges szegény sorsú fiatal továbbtanulásának segítésében.

Derdák Tibor
szociológus

Népszabadság, 2001. október 16.