Dzsaj Bhím Közösség

A „Harmadik Világ” kifejezés eredete – a kifejezés alkotója így számol be a fogalom születéséről:

1951-ben egy brazil folyóiratban három világot emlegettem, de akkor még a „Harmadik Világ” kifejezést nem használtam. Ezt akifejezést alőször írásban a „l’Observateur” című hetilap 1952. augusztus 14-i számában alkottam és használtam. A cikk így ér véget: „A kizsákmányolt és megvetett Harmadik Világot semmibe veszik, de az, ahogy annak idején a Harmadik Rend is, valamivé akar lenni.” Így idéztem fel a francia forradalom idejéből Sieyes abbé híres mondatát a Harmadik Rendről. Nem folytattam az analógiát, (bár szóban néha viccből hozzáfűztem) hogy a kapitalista világot a nemességhez és a kommunista világot a papsághoz lehet hasonlítani.

Alfred Sauvy cikke a L’Observateur 118. számának 14. oldalán 1952. augusztus 14-én.

Sokat beszélünk a körülöttünk létrejött két világról, a fenyegető háborújukról, a békés egymás mellett élésükről stb., miközben megfeledkezünk arról, hogy van egy harmadik világ, mely jelentősebb is, és időrendben is megelőzi a kettőt. Ez pediglen, ahogy az ENSZ-ben mondanák, az „elmaradott” országok világa.

Egészen másképp látnánk a dolgokat, ha a csapat közepébe helyezkednénk: onnan nézve a két előőrs, a nyugati és a keleti néhány évszázaddal előrébb tart. Masírozzunk egyik vagy másik után, vagy egy harmadik utat kellene keresni?

E harmadik (bár létszámban és időrendben inkább első) világ nélkül a két másik könnyen kijönne egymással. És a megosztott Berlin? Az NDK? Az NSZK? Már régen légiesülhettek volna a megszálló hadseregek… A szovjetek semmitól sem tartanak inkább, mint hogy a Nyugat egy szép napon netán a kommunizmus felé fordul. Keletről nézve a legvadabb nyugati sztálinista is a Nyugat fertőzetét hordozza. Ezerszer inkább egy jó kínait vagy indust várnak Moszkvában az iskolába, aki a buzsoáziát az ott oktatott helyes nézőpontból ismeri meg. Angolokat, svédeket, franciákat nem toboroznak.

A két első világnak csak az számít, hogy hogyan hódíthatnák meg a harmadikat, vagy legalább hogyan állíthatnák a maguk oldalára. Innen fakad az egymás mellett élés minden zavara.

A nyugati kapitalizmus és a keleti kommunizmus egymásra támaszkodik. Ha az egyik eltűnne, a másik nagy bajba kerülne. Az egymás mellett élés végül szép csöndben valami közös rezsim irányába vezet. Miközben tagadják, hogy közelítenek egymáshoz, az idő és a technikai haladás elvégzi a dolgát. Előbb-utóbb úgyis más problémák lesznek fontosak. Melyek ezek? Meg ne kérdezzük.

Képzeljük inkább magunkat a régmúltba: ha Ön a vallásháborúk kellős közepén avval hozakodna elő, hogy egyszer majd a pápistáknak és a kálvinistáknak más gondjuk is lesz, mint a szeplőtelen fogantatás, furcsán néznének Önre, még tán meg is égetnék valami okból, mondjuk azzal, hogy bolond.

Sajnos a harmadik világ birtoklásáért folyó harc nem teszi lehetővé, hogy a két másik dalolva haladjon a saját útján, „az egyetlen igaz úton”. A hidegháború különös következményekkel jár: a vasfüggönyön túl a kémkedés beteges udvartartása a legvadabb elszigetelődéshez vezet. Minálunk pedig leáll a társadalmi fejlődés. Miért is erőlködnénk, ha a kommunizmustól való félelem visszafogja az élbolyt? A progresszív többség megosztott. Szemlátomást az osztály alapú törvényhozás virágkorát éljük. Szabad a rablás, nem kell iskolákat és lakásokat építeni, az állam pénze a gazdagok szórakozását és kényelmesebb közlekedését szolgálja. Szemérmetlenül osztogatják a kiváltságokat a szesziparnak. Ellenzék úgy sincs.

Nemcsak a hadikiadások fékezik mindkét táborban a fejlődést a távoli célkitűzések irányába. Az ellenfélre való mutogatás igazolást nyújthat a pozíciók megmerevítéséhez. Most mindkét táborban a héják győznek. Elég, ha a többieket árulónak állítják be, a régi recept szerint. Egy a célja mindkét oldal vezetésének: a háború.

Egy elem mégis mozgásban marad: az idő. Az halad előre, és előre látnunk engedi, hogy minél több a konzerváló erőlködés, annál nagyobb szakadások keletkeznek. Hogyan történik ez? Többféle módon, de leginkább például így:

Az elmaradott országok világa, a harmadik világ, új szakaszba lép: gyorsan bevezetnek bizonyos orvosi eljárásokat egyszerűen azért, mert olcsók. Algériában egy egész régiót mentesítettek a maláriától DDT-vel lakosonként 68 frankért. Máshol, Ceylonban, Indiában stb., hasonló eredményeket értek el. Fillérekbe kerül az emberéletek évekkel való meghosszabbítása. Csökkent tehát a halandóság: ezek az országok elérték a mi század eleji halandósági értékeinket, miközben a születések száma magas maradt: olyan magas, mint amilyen nálunk kétszáz éve volt. Ebből gazdasági fejlődés következik: a kisebb halandóság a fiatalok körében emeli a termelékenységet. Könnyen beláthatjuk, hogy ehhez beruházásokra van szükség, ami viszont jóval többe van, mint fejenként 68 frank. Ezt azonban már nem lehet finanszírozni a hidegháború miatt. Az eredmény világos: az elnyomorodás. Nem hallják Önök a nizzai nyaralóikban a Földközi tenger túlsó partjáról, Egyiptomból, Tunéziából a segélykiáltásokat? Önök azt gondolják, hogy azok csak palotaforradalmak, izgágák morgolódása, valakik keresik a helyüket? Pedig valódi feszültség fokozódik, forr az emberi katlan.

A mai kínokra és a holnapi katasztrófákra az első és a második világ urai egyetlen általános gyógyírt ismernek: a fegyverkezést. A NATO-ban ez csak a védelmi kiadások fokozatos felsrófolását jelenti, de a Varsói Szerződésben lázas hajszát az újabb és újabb fegyverek után, amelyek három év múlva rendre elavulnak.

Ebben a kalandban matematikai sorsszerűség rejtezik, mintha a Sors tudatosan játszana a világgal:

A háborús készülődés elvonja a figyelmet a világméretű éhezés problémájáról. Arra csak annyira figyelünk, hogy ne támadjon belőle olyan robbanás, ami zavarná a háborús készülődést. Gondoljunk bele:
hányszor követték el a mindenkori konzervatívok azt a hibát, hogy túlbecsülték az emberek tűrőképességét. Most az amerikaiak játszanak evvel a tűzzel, akik újak az uralkodásban. A szabad vállalkozás bűvöletében élnek, azt hiszik, mindenkinek lehet ez a célkitűzése. Még nem fogták föl, hogy egy feudális elmaradottságban élő ország sokkal könnyebben alakulhat át kommunista diktatúrába, mint demokratikus piacgazdaságba. Sovány vigasz, hogy ez a kapitalizmus fejlettebb voltának a bizonyítéka… E tények fényében pedig talán nem kell emberi szolidaritás ahhoz, hogy érzékeljük: az élet élni akar – lassan de ellenállhatatlanul, alázatosan de vadul. A kizsákmányolt és megvetett Harmadik Világot semmibe veszik, de az, ahogy annak idején a Harmadik Rend is, valamivé akar lenni.