Dzsaj Bhím Közösség

Fulzele professzorral, az 1956-os áttérés szervezőjével az áttérés helyszíne, a Díksa Bhúmi mellett épült egyetemen találkoztam. Fulzele professzor itt alapította a Dr. Ámbédkar Főiskolát, és ő fejlesztette föl a legrangosabb felsőoktatási intézmények szintjére. Arra kértem, meséljen 56-os élményeiről és Dr. Ámbédkarról.

Dr. Ámbédkarról mindig tudtam, mióta csak az eszemet tudom. Otthon a családom kincsként őrizte a képét, és úgy tiszteltük, mint a hindúk az isteneik ábrázolásait. Páriák voltunk, de az apám földbirtokos volt, így mi túlláttunk a falu határán. Először 14 éves koromban, 1942-ben találkoztam Dr. Ámbédkarral: ő akkoriban kilépett a szokványos politikai keretek közül, megalapította a „Lajstromba Vett Kasztok Szövetségét”, s mikor Nágpúrba jött, láttam őt az emelvényen beszédet tartani.

Telepítsd a Flash Playert a lejátszáshoz! 1946-ban láttam őt megint, amikor munkaügyi miniszter volt, és megint egy gyűlésre érkezett Nágpúrba. Nagy, elfüggönyözött állami autóval érkezett, az arca ragyogott, az egész megjelenése komoly benyomást tett. A követői mind úgy tekintettek rá, mint valami felsőbbrendű lényre. A mi hátterünkből nézve hatalmas dolog volt, amit ő elért, és a jobb jövőbe vetett reményeinket testesítette meg.

Ötvenhatban, mikor Apámuram (Bábászáhéb) bejelentette, hogy áttér a buddhizmusra, a városi Tanács tagja voltam, s néhányunkat Delhibe hívott, hogy közölje velünk az időpontot, és megbeszélje a részleteket. Nagyon ügyelt, hogy minden rendben legyen, ezért kellett nekem is személyesen találkoznom vele. A verandáján ültem le, ő botjára támaszkodva jött, másik kezével segítőjébe karolt. Az előkészületekről kérdezett, és arra kért, hogy találjak egy megfelelő földterületet a szertartáshoz.

Azt a földdarabot találtam, ahol most épp ülünk, a Díksa Bhúmit. Ez akkoriban a városon kívüli szántóföld volt. Nágpúr akkorára nőtt azóta, hogy ez ma már szinte a városközpont része. Keményen meg kellett dolgoznom érte, hogy megkapjuk a kormánytól, de aztán minden készen állt, és a kollégám elrendezte magát a szertartást. 28 éves voltam akkor.

Október 14-én, ahogy Apámuram az emelvényre állt, mindenkinek földerült az arca. Annyian voltunk ott, azt mondják, majd félmillióan, mindenki fehér ruhában, mint a Buddha világi hívei, az upászakák. Sokan messzi földről érkeztek, hogy jelen lehessenek, a környékről pedig sokféle kaszt és mindenféle közösség tagjai ott voltak.

Apámuram az emelvényre állt, majd leborult a Buddha előtt, fejét egészen a földön nyugtatta mozdulatlanul két-három percen át. Annyira megindult, és az egész tömeg nyugodtan várt. Aztán az ország legöregebb szerzetesétől vette az avatást (díksát) és utána nekünk elismételte a zsolozsmákat, köztük a 22 fogadalmat. Szóval mi Apámuramtól kaptuk az avatást, a díksát.

Le sem tudom írni, mit éreztem azon a napon. Angolul nincsenek rá szavaim, de azt mondhatom, hogy olyan volt mindannyiunknak, mintha újra indult volna az életünk. Mintha kiléptem volna a sötétből a fénybe, vagy mintha börtönből szabadultam volna. A mieinket évezredeken át állatként kezelték, de most emberek lettünk. Fölemelhettük a fejünket, és soha többé nem veszítjük el ezt az érzést.

A rádióból hallottam Dr. Ámbédkar halálhírét hat héttel később. Mindenki sírt, nem tudtuk elhinni. Rohantam Bombayba a gyászszertartásra Dádarba. Rengeteg ember kísérte őt a halotti máglyáig, mindenki meg volt rendülve.

Kértük a szövetségi kormányt, hogy emeljen emlékművet a díksa színhelyén, és ezt végül jóváhagyták. 1965-ben a földterület alapítványának a titkára lettem. Elhatároztam, hogy elindítjuk a Dr. Ámbédkar Főiskolát. Szerintem ez a legjobb emlékmű, mert Apámuram mindig arról beszélt: taníttass! Mások igazi emléképületet is akartak, meg is próbáltunk építeni egyet 1972-ben, de nem volt elég pénzünk. 1981-ben ünnepeltük az áttérés ezüst évfordulóját, és akkor Mahárástra Állam főminisztere adott pénzt az építkezésre. Sok éven át folytak a munkálatok, és nemrég végeztünk. Kívülről a Szánycsí Nagy Sztúpát formázza, de a miénk különleges, mert belül templom van benne, és Dr. Ámbédkar hamvaiból egy kevés. Ez a legnagyobb üreges sztúpa a világon, és évente millió ember jön ide, hogy lerója tiszteletét a nagy tanítónk előtt.

Ötven év nem nagy idő egy vallási mozgalom történetében, és szerintem ez alatt jó fogadtatásra lelt az áttérési mozgalom. Most már sok olyan közösség, amelyik nem tartott kapcsolatot Dr. Ámbédkarral, jön, hogy a követője legyen – olyan emberek, mint Laksman Mané. Az OBK kasztok, a súdrák, akik életében nemigen szerették Dr. Ámbédkart, most már látják, hogy csak akkor lépnek előre, ha követik őt azon az úton, amit ő javasolt. Sok államban vannak mozgalmak, mint pl. Tamil-Naduban, ahol a vezetők között értelmiségiek, iskolázott emberek vannak.

Dr. Ámbédkar halálában még hatalmasabb, mint életében volt. Sok követőjének a sorsa valóban felvirradt: évezredes kitaszítottság után most orvosok, állami tisztviselők, tengerentúli nagyvállalkozók lettek a mi közösségünkből. Dr. Ámbédkar által tudtak fölemelkedni: ez a mozgalom igen jó változást hozott az indiai társadalomnak.